Visszatekintve elmondhatjuk, az Európa-bajnokság huszonnégy csapatosra emelése remek ötlet volt.
Ebben a gondolkodásban benne lehet a „minden szentnek maga felé hajlik a keze” effektus (a magyar válogatott egymás után háromszor jutott ki a kontinenstornára az emelés óta), de nehéz lenne megreklamálni a létszámbővítést, az ugyanis számos csodálatos sztorival kényeztetett el bennünket.
hogy hosszú idő után (vagy először) sikerül kijutni. Az öreg kontinens „szürke foltjai” – azaz az Eb-t még soha meg nem járt országoké – kezdenek eltünedezni. Már csak tizenkilenc válogatott van, amely „Eb-szűz”: miniállamok (Andorra, Gibraltár, Liechtenstein, San Marino), szigetországok (Ciprus, Málta, Feröer), a volt Szovjetunió (Azerbajdzsán, Észtország, Fehéroroszország, Kazahsztán, Litvánia, Moldova, Örményország) és Jugoszlávia (Bosznia-Hercegovina, Koszovó, Montenegró) labdarúgásban gyengébb tagállamai, valamint Luxemburg és Izrael.
Luxemburg és Bosznia-Hercegovina egyaránt rekorder: a luxemburgiaké a világ legtöbb, sikeres kvalifikáció nélkül megvívott selejtezője, a bosnyákoké pedig a világ egyetlen jelenlegi válogatottja, amely szerepelt már világbajnokságon, de Eb-n még sosem (Izrael Európából még nem jutott ki kontinenstornára, de Ázsia-bajnok, és világbajnokságon is szerepelt). Az említett „Eb-szüzek” közül most Észtország, Bosznia-Hercegovina, Izrael, Kazahsztán meg Luxemburg is eljutott a pótselejtezőig, és nem lenne meglepetés, ha 2028-ban valamelyiküket már a mezőnyben köszönthetnénk.
Georgia bár a csoportjában csak a negyedik helyen végzett Spanyolország, Skócia és Norvégia mögött, a Nemzetek Ligájában kitűnően szerepelt, és ezzel megnyílt előtte a kiskapu az Eb-re, ahogyan 2020-ban a magyar válogatott előtt is. A grúzok végig a hazai pálya előnyét élvezhették a pótselejtezőkön, és ezzel éltek is: előbb nehéz mérkőzésen 2-0-ra legyőzték Luxemburgot (a korábban az NB I-ben is megfordult Budu Zivzivadze duplázott, a mérkőzés döntő lélektani pillanata akkor jött el, amikor a luxemburgiak gólját 1-0-nál elvették VAR-visszajátszás után, és az azt megelőző grúz akció megakasztásáért Maxime Chanot piros lapot kapott), majd rendkívül harcos és izgalmas, de nem szemet gyönyörködtető meccsen 0-0 után tizenegyesekkel búcsúztatták a 2004-es Európa-bajnok görögöket.
A tbiliszi mérkőzés hangulata felejthetetlen volt: a grúz közönség mindent beleadott előbb a meccsbe, aztán az ünneplésbe, így a kvalifikáció pályainvázióval zárult.
„Ilyen heves érzelmeket soha életemben nem éltem át. Köszönetet kell mondanom a szurkolóinknak. Rengeteg stadionban játszottam már, de ehhez fogható támogatást még nem kaptam. Ti voltatok a döntő tényező” – idézte a Reuters hírügynökség a sérülés miatt lecserélt grúz csatárcsillagot, Hvicsa Kvaracheliát. A Napoli támadóját – aki az Eb-selejtezőket 4, a kijutásra második lehetőséget kínáló Nemzetek Ligája-meccseket 6 góllal zárta – nem kímélték a görögök, ötször szabálytalankodtak vele szemben, ebből háromszor sárga lapot érően. A grúz csapat erejét jelzi, hogy a Luxemburg elleni pótselejtezőt legnagyobb sztárja nélkül nyerte meg, a görögök ellen pedig a hosszabbításban túl tudta tenni magát Kvarachelia kidőlésén.
A játékosaim mind azt mondták nekem, nem turistáskodni mennek majd Németországba. Remek, ezt egyébként is tudtam, ambiciózusnak kell lennünk. Nyilván mi leszünk az Európa-bajnokság Hüvelyk Matyijai, de nem így állunk a meccsekhez
– mondta a L’Équipe-nek adott interjúban Willy Sagnol, a grúzok szövetségi kapitánya. A válogatottat 2021 óta irányító (korábban a francia utánpótlás-válogatottaknál, a Girondins Bordeaux-nál és a Bayern Münchennél dolgozó) szakember elmondása szerint azért fogadta el a grúzok ajánlatát, mert az nagyfokú szabadságot kínált neki, valamint egyből jól megértette magát a szövetség elnökségében dolgozó egykori Bundesliga-profikkal, akiket még játékoskorából ismert. A játékosként vb-ezüstérmes, BL-győztes „Sagnolcsvili” – ahogy a So Foot nevezte – Georgia Marco Rossija lett. A kvalifikációval ő érte el a legnagyobb eredményt a függetlenedett ország szakvezetői közül, és ha még 15 meccsen a posztján marad, akkor Vladimír Weisst és Temur Kecbaját megelőzi a válogatott edzői örökrangsorában. Öt mérkőzés (két felkészülési, három az Eb-n) garantáltnak tűnik.
Georgia negyedikként jutott el a volt Szovjetunió tagállamai közül az Európa-bajnokságra. Az államalakulat széthullását követően az „első fecske” természetesen a független Oroszország volt (Eb-debütálás: 1996, de az oroszok a Szovjetunió és a FÁK eredményeinek örökösei is), a második Lettország (2004), a harmadik Ukrajna (2008). A többi európai exszovjet tagállam ugyanabban a malomban őrölt: infrastrukturális és anyagi problémák, kevés csapatos és/vagy gyenge színvonalú bajnokság, kevés magas szinten futballozó légiós. Infrastrukturálisan és pénzügyileg az azeriek tartanak legelőrébb, kirakatcsapatuk (Qarabag) rendszeres résztvevője – nem is epizodistaként – az európai kupaküzdelmeknek, ahogyan korábban a fehéroroszoknak (BATE) is volt igen erős együttesük. A grúzoknak viszont nem volt ilyen.
Még a szovjet idők helyi kirakatcsapata, a 19 elsőségével grúz rekordbajnok, KEK-győztes (1981), kétszeres szovjet bajnok (1964, 1978) és kupagyőztes (1976, 1979) Dinamo Tbiliszi sem tudott számottevő sikereket elérni a kontinentális porondon a függetlenné válás óta, egyetlen csoportkörös szereplése 2004-re datálódik (UEFA Kupa; a csapat minden meccsét elvesztette a főtáblán). Georgia sosem volt harmincadiknál jobb pozícióban az UEFA európai rangsorában, 2017 óta pedig az első negyvenből is kiszorult.
Pedig a grúz futball a nagy Szovjetunióban is rendkívül fontos szerepet játszott – még ha nem is akkorát, mint a domináns orosz és ukrán. A szovjet válogatott 1960-as, győztes Eb-döntőjén a grúz Szlava Metreveli szerezte az egyenlítő gólt Jugoszlávia ellen. Az Orosz és Ukrán SZSZK-n kívül általában a Grúz SZSZK volt a harmadik tagköztársaság, amelynek egynél több csapata szerepelt a szovjet élvonalban (a Dinamo Tbiliszi mellett a Torpedo Kutaiszi, a Szpartak Tbiliszi, a Guria Lancshuti és a Lokomotivi Tbiliszi is megjárta az első osztályt). A grúzok voltak a szovjet liga harmadik legeredményesebb szereplői – csapataik 68 alkalommal játszottak az élvonalban, mérlegük 2 bajnoki cím, 5 ezüst- és 13 bronzérem –, a Dinamo Tbiliszi az egyetlen többszörös bajnok, amely nem az Orosz vagy az Ukrán SZSZK-ból jött. Kontextusképp: a Szovjetuniónak csak három nem orosz vagy ukrán bajnokcsapata volt (Dinamo Tbiliszi, Ararat Jereván, Dinamo Minszk). Ráadásul talán a grúz iskola volt a legszórakoztatóbb: az orosz és az ukrán játékstílus is nagyon fizikális, rengeteg futásra, gyorsaságra és fegyelmezettségre épül; a grúz viszont
