Az FTC 75, Albert Flórián 32 éves volt. A klub második Császára – elsőként Turay Józsefet nevezték így – és egyetlen aranylabdása bejelentette: 1974. március 17-én, a ZTE elleni bajnoki mérkőzésen befejezi labdarúgó-pályafutását.
Az 1973 májusában rendezett FTC–Újpest rangadón (2-1) már csupán tartalék volt, az előző évad utolsó öt mérkőzése közül csak egyszer, Csepelen (1-0) került a kezdő tizenegybe. Aztán az NB I 1973/74-es szezonjában mindösszesen 9-szer lépett pályára.
Bármilyen meglepő, a búcsúmeccsre nem telt meg a Népstadion, alig több mint harmad ház volt. Pedig a világklasszis csel- és passzművész delejes hatást gyakorolt a közönségre, egyetlen gesztusától tömegek ugrottak talpra. Ha fenséges szólói közben elbuktatták, fektéből térdre emelkedett, széttárta kezeit,
Márpedig a Ferencvárosnak igen komoly tábora volt. A zöld-fehérek 1973/74-es bajnoki átlagnézőszáma ugyan 19 700-ra csökkent – tíz évvel korábban még 43 462 volt –, de Zsolt Róbert azt írta az Albert-búcsú idején:
„Az FTC-nek ezer és ezer olyan szurkolója van, aki még sohasem látott élő ferencvárosi sportolót. Tehát nem a csapatok, a versenyzők magatartása, játéka fordította az egyesület mellé a szurkolót, hanem valami más. Talán a szülőktől öröklik a gyerekek az FTC szeretetét, talán az iskolában a társak hatására állnak a Ferencváros mellé. Jó, jó, de a szülők miért lettek FTC-szurkolók? És az ő szüleik? Háromnegyed évszázada vetélkedik egymással az MTK és az FTC. Volt olyan időszak, amikor az MTK-ról az egész labdarúgóvilág elismeréssel beszélt, idehaza mégis a másodhegedűs szerepét betöltő FTC mellett állt a szurkolók nagyobb része.”
A tüneményes Albert Flórián csak fokozta a szenvedélyt. Érthető: különleges karrierje harmadik válogatott mérkőzésén megszerezte első mesterhármasát (1959: Jugoszlávia–Magyarország 2-4); nem sokkal később életre szóló szólógólt ért el az NSZK ellen (1959: 4-3); egy héttel ezután négyszer fejelte a labdát a BVSC hálójába (5-1); kettőből kettőt rámolt be az angoloknak (1960: 2-0), és amikor utóbb azt mondtam neki, mekkora király lehetett már tinédzserként, így válaszolt:
Örültem, hogy Kotász Öcsi mellett ülhettem az öltözőben.
Előfordult, hogy egy meccsen hatot vágott be a Debrecennek (1960: 7-0); parádés szlalommal döntötte el az angolok elleni találkozót (2-1), majd hármat pakolt be bolgároknak (6-1) az 1962-es világbajnokságon (6-1); újabb értékes mesterhármast produkált, ezúttal az Újpesttel vívott rangadón (1964: 4-1); Eb-bronzérmet nyert 1964-ben; öt góllal lepte meg az izlandi Keflavíkot (1965: 9-1); fenomenális játékot nyújtott a magyar–brazil vb-meccsen 1966-ban (3-1); öttel keserítette Ózdon a Kohászt (1966: 6-0); gálajátékra hívták Rióba, a Flamengóhoz, amelynek mezében két barátságos mérkőzést játszott; ritka bombagóljainak egyikét zúdította az Újpest, konkrétan Szentmihályi Antal kapujába (1967: 3-0); visszatért Brazíliába a Világválogatott tagjaként, és gólt szerzett a vendéglátók legjobbjai ellen (1-2) abban az All Star-garnitúrában, melynek negyedét magyarok (Albert mellett Farkas János, Novák Dezső, Szűcs Lajos) alkották.
