„Összefoglaló az Inter Miami történelmi túrájáról”. Ha a miami klub hivatalos honlapját olvassuk, aligha érzékelünk bármit is abból, milyen vihart kavart az említett világjáró körút. A Lionel Messi szupersztárstátuszából tőkét kovácsoló csapat január végén indult el ázsiai túrájára, játszott az al-Hilallal (4-3-as vereség) és az al-Naszrral (6-0-s zakó) Szaúd-Arábiában, átruccant Hongkongba (4-1 egy vegyescsapat ellen), majd Japánba (0-0 a Vissel Kobéval), hogy aztán már Floridában, Messi nevelőcsapata, a Newell’s Old Boys ellen zárja a felkészülés ezen szakaszát (1-1).
Az eredmény? Csalódott és dühös kínai drukkerek, nem teljesen elégedett szaúdiak, sportdiplomáciai szájkarate, valamint súlyos presztízsveszteség, amelyre a hat éve alapított csapatnak semmiképp sem volt szüksége.
Messi pedig átélheti egy másik történelmi futballnagyság, Pelé kínjait, amit a gyakori turnézás okozott.
Mert hogy Pelé is túrázott a klubjával, a Santosszal, méghozzá nagyon sokat. Azzal semmi újat nem árulunk el, hogy a futball televíziós termékké válása, illetve globalizálódása előtt a túrázás nagyon fontos része volt minden klub életének – Magyarországon is. Egy jónevű csapat, pláne egy jónevű, nagy sztárokat felmutatni tudó együttes hatalmas vonzerővel bírt, sok tízezres tömeget tudott összecsődíteni. A túrázó gyakran busás fellépti díjat kasszírozhatott, és ez a költségvetés szempontjából is jelentős tétellé vált.
„A profi egyesületeknek – a gazdasági válság idején főként – a túrabevételek fontosabbak voltak, mint a világbajnoki részvétel” – írta Szegedi Péter a második világháború előtti magyar labdarúgásról szóló könyvében (Az első aranykor).
Így voltak ezzel szerte a világon. Televíziós bevételek még nem voltak, a hazai (vagy regionális) porondról megszerzett pénz nem feltétlenül bizonyult elegendőnek, túrázni kellett hát. A legnagyobb sztárok csapatai a fellépti díj mellett megkaphatták a jegybevétel egy részét is, ennek fejében vállalták, hogy csillagaikat ténylegesen pályára is küldik.
A Santos Pelével megütötte a főnyereményt, és nem habozott minden egyes realt kifacsarni a tényből, hogy kötelékében játszik a világ legjobb futballistája. Erre azért is szüksége volt, mert bevételei amúgy nem voltak túl magasak.
Mintha egy rockzenekar turnéidőpontjait látnánk: két fellépés Bulgáriában (Szófia), három Belgiumban (Liége, Brüsszel, Gent), egy Hollandiában (Groningen), egy Olaszországban (Milánó), kettő az NSZK-ban (Düsseldorf, Nürnberg), egy Svájcban (Genf), még kettő az NSZK-ban (Hamburg, Hannover), egy Hollandiában (Enschede), egy Spanyolországban (Madrid), egy Portugáliában (Lisszabon), négy újfent Spanyolországban (La Coruna, kétszer Valencia, Barcelona), a túra végén pedig egy-egy olaszországi (Genova), ausztriai (Bécs) és spanyolországi (Sevilla) meccs zárta.
Az ellenfelek gyakran vegyescsapatok voltak, a lényeg nem is a házigazda volt, hanem az, hogy jön a világbajnok brazil válogatott kulcsembereit adó Santos, soraiban a legprímább futballistával, Pelével. A legendáját építő tízes minden találkozón játszott, a 22 mérkőzésen 28 gólt szerzett. A Santos feltöltötte a klubkasszát, és július 5-én hazafelé vette az irányt, hogy 18-án már a paulista bajnokságban játsszon.
„Az aranytojást tojó tyúk kirepülni készült a ketrecből, így aztán játszatták és játszatták, hogy minél több pénzt hozzon a klubnak. Egy 18 hónapos időszakban voltunk túrán Dél-Amerikában, a karibi térségben, Észak-Amerikában, Európában, Ázsiában, Ausztráliában. Életemben nem töltöttem ennyi időt reptereken, hotelszobákban és más országokban” – emlékezett vissza Pelé a végtelen turnékra.
Ezt ép ésszel (és fizikummal) alig lehetett bírni: amikor 1972-ben a Santos Írországban járt, a helyiek megdöbbentek azon, hogy mennyire apatikusan poroszkál a brazil csapat. Az újságok „szörnyű unalomról” cikkeztek. Amikor Pelé utoljára (1973-ban) Angliában játszott, a klub vezetői a Plymouth Argyle elleni meccset megelőzően dupla díjat követeltek.
„Tizenöt perccel a kezdés előtt hívtak, és azt mondták, nem játszanak, ha nem kapnak újabb 2500 fontot. Nem volt választásunk, a tömeg lázadni kezdett volna, ha nincs meccs. A meccs után odaadtuk a pénzt, és az elnökünk azt mondta a Santos képviselőjének, hogy ez átverés volt, jelenti őket az FA-nél, és többé nem játszhatnak Angliában. A brazil vállat vont, és annyit mondott, van még sok másik ország” – mondta egy interjúban a Daily Mailnek Graham Little, a Plymouth akkori klubtitkára.
Pelének még akkor sem volt nyugta, amikor az Egyesült Államokba szerződött, de hát ő is tudta, hogy az emberek nem a Cosmosért, hanem érte (vagy Franz Beckenbauerért, Carlos Albertóért és Giorgio Chinagliáért) mennek ki a meccsekre. Búcsúturnéján (1977) Kínában is járt; ez volt az első alkalom, hogy egy profi nyugati futballcsapat a hatalmas ázsiai országban szerepelt.
Pelé Pekingben és Sanghajban egyaránt pályára lépett, a Cosmos előbb ikszelt a házigazda kínaiakkal (1-1), majd kikapott tőlük (1-2, Pelé szabadrúgásból betalált). Pekingben 80 000, Sanghajban 50 000 néző látta Pelét és társait, a kínai túra sikert aratott, a turnézó Cosmosnak még az edzésére is tízezres tömeg ment ki. Amikor a játékosok a Tiltott Városban jártak, a New York Times korabeli beszámolója szerint végig a nyomukban voltak az autogramvadászok, akik még nem láttak Kínában Peléhez és Beckenbauerhez fogható sztárokat. A túra érintette Hongkongot, Japánt, Szingapúrt, Malajziát és Indiát is.
Kicsit más volt a lecsengése ennek a turnénak, mint az Inter Miami vesszőfutásának, és ezzel vissza is kanyarodunk a jelenbe.
