A nosztalgia mindenkit a saját fiatalkorába repít vissza, és mi tagadás, a kilencvenes években felnőtt futballrajongókra is igaz ez. A futballnosztalgiához egyben sok olyan dolog is hozzátartozik, mely azóta kiveszett a pályákról. Párat – például a meccs közben edzőkkel, játékosokkal készített villáminterjúkat, a szponzorokkal felturbózott csapatnév-szörnyetegeket – nem hiányol senki, a korszak mezei meg éppen napjainkban köszönnek vissza, hiszen a kilencvenes évek focija retró korszakká nemesült. Más dolgok ugyanakkor néha-néha hiányoznak. Hová tűntek a műfüves tornák, amelyeken még olyan szuperklasszisok is megfordultak, mint a brazil Ronaldo? Mi lett a klasszikus tízesekkel, a valódi karmesterekkel?
Ez utóbbinak jártunk utána – tisztelegve a szerepkör valaha volt legjobbja, a néhány napja elhunyt Franz Beckenbauer előtt.
Reteszelőből építőművész
A libero – vagy söprögető, korabeli szóhasználatban póthátvéd – karrierje az osztrák Karl Rappan találmányával, a svájci „retesszel” (verrou) indult. Hoppe László és Hoppe Pál így magyarázzák a szisztémát könyvük (A labdarúgó-világbajnokságok csillagai) a futball taktikai fejlődéséről szóló fejezetében:
„Lényege, hogy az ellenfél leggólveszélyesebb három játékosát nemcsak a három hátvéd igyekszik feltartani, szerelni, hanem egy negyedik póthátvéd is. Ez a leghátsó vonalban elhelyezkedő, a kapus közvetlen segítője, aki – mert hogy a pálya teljes szélében „tisztítania” kell – a „sepregető” nevet kapta.”
A söprögető ötletét a második világháború után főként Olaszországban, részben pedig a volt Szovjetunióban tökéletesítették tovább. Az első ünnepelt libero Ivano Blason volt; Armando Picchi, az Inter hatvanas évekbeli aranycsapatának középhátvédje pedig az első modern söprögetővé vált, mikor Herrera felszabadította Giacinto Facchettit (aki a támadó szellemű szélsőhátvédek egyik legfontosabb prototípusa lett), és biztosító szerepet adott Picchinek. Nem kellett az emberfogással törődnie, hanem a szabadon kószáló emberekre és labdákra kellett lecsapnia. Picchi – Gianni Brera sportújságíró szavaival élve – védelmi rendező volt, aki átlátta a pályát, szavakkal és passzokkal irányította társait. Támadni nem támadott (egyetlen gólt szerzett interes karrierje alatt): feladata szigorúan a söprögetés, az organizálás és az elosztás volt. Mobilitása, játékintelligenciája, helyezkedési és szerelőképessége az Inter nélkülözhetetlen vezérévé tette. Az ő példáján láthatjuk, milyen tulajdonságokra volt szüksége egy modern söprögetőnek:
- magas játékintelligenciára, a játék „olvasásának” képességére,
- gyors gondolkodásra és problémamegoldásra,
- mozgékonyságra,
- remek ütemérzékre és szerelőkészségre,
- jó technikára,
- a védelem és a csapatjáték szervezésének, összetartásának képességére,
- valamint a vezérszerep betöltésére.
Picchi alig volt magasabb 170 centinél, így nyilvánvaló fizikális hiányosságai voltak (nem volt erős a levegőben), viszont a szerepkörét mintha rá szabták volna. Nem mellesleg az olasz futball azóta újra és újra bizonyította, hogy lehet valaki világklasszis belső védő 180 centi alatt is (lásd Gaetano Scirea vagy Fabio Cannavaro esetét). Túlzottan defenzívnek vélt játékstílusa hátráltatta válogatottbeli karrierjét. A söprögető a kor futballjának számos dilemmájára választ adott, ám az egydimenziós, nem támadó söprögetőket nem véletlenül találta meg egy elemzésében a Népsport.
Hogyan tud a söprögető és a beállós részt venni a csapat mezőnymunkájában akkor, amikor a saját csapat van támadásban? (…) Több mint luxus, egyenesen pazarlás hátul tartani két olyan játékost, akik védőmunkájukat elég kis területen fejtik ki, tehát bőven lenne erejük bizonyos többletmunka elvégzéséhez is!
– írta a sportnapilap.
Ezt a „bizonyos többletmunkát” végezte el a lehető legmagasabb szinten Franz Beckenbauer, aki reteszelőből építőművész lett. Nem tradicionális, döntően védekező feladatokat ellátó söprögető, hanem támadó szellemű libero.
Box-to-box söprögető
Ha a korabeli magyar sajtót olvassuk, meglepődhetünk: több újságíró is csalódottságának adott hangot amiatt, mert Beckenbauert elpazarolták a védelem tengelyében. Persze ez azért van, mert a világ futballrajongói először az 1966-os világbajnokságon látott ifjú Beckenbauerbe „estek bele”.
Márpedig a (későbbi) Császár ekkoriban a mai box-to-box középpályásoknak megfelelő szerepkörben játszott: folyamatosan ingázott a védelem előtti terület és a támadósor között. Az 1966-os vb-döntőn felvett érintéstérképe szó szerint box-to-box, azaz tizenhatostól tizenhatosig tartó: kettő kivételével minden érintése a két büntetőterület között volt. Végtelen könnyedséggel és eleganciával mozgott, nagy erővel lőtt, és meghökkentő érettséggel fejezte be az akciókat. A FIFA kiválasztott videója az NSZK–Svájc mérkőzésről azzal indul, hogy Beckenbauer saját tizenhatosa előterében sétálgat, majd – miközben a labda kikerül a szélre – beindul, lendületből átszeli a középpályát, és amikor visszakapja Helmut Hallertől a labdát, már szabadon és tempóelőnyben van, ráadásul Haller szélre mozgása a védelmet is megbontotta. Egy kényszerítő és Beckenbauer ziccerbe kerül, két védő között kitörve tisztára játssza magát, majd lazán elpasszolja a labdát a tehetetlen kapus mellett. Mestermunka! „Csak” 73 métert kellett hozzá futni, tökéletes ütemben beindulni, majd lejátszani a kényszerítőt és befejezni az akciót.
Beckenbauer 12 válogatott meccsen 7 góllal zárta az 1966-os esztendőt – négyet a világbajnokságon lőtt –, ez a nemzeti csapatban elért találatainak a fele volt! Ezek után talán érthető a csalódottság, hogy az elegáns, magával ragadó futballt bemutató, gólveszélyes középpályást – hátravonták a védelem mögé. Mintha Steven Gerrardot vagy Frank Lampardot rendelte volna vissza edzője középhátvédnek!
„Kicsit furcsának hatott az is, hogy Beckenbauer, a mexikói világbajnokság egyik legjobb középpályás játékosa, mennyire passzív helyzetben, a söprögető szerepkörében szűrte a támadásokat, és hátulról dobálta előre — hanyag eleganciával — a labdákat” – értetlenkedett a sportnapilap egy NSZK–Magyarország mérkőzés után.
A váltás ennek ellenére tökéletesnek bizonyult: Beckenbauer kikerült a darálóból, szinte korlátlan szabadságot (libero!) élvezhetett, ütemérzéke, irányítókészsége, passzai, előretörései pedig minden korábbinál jobban csapata (a Bayern München, illetve a válogatott) hasznára váltak.
„Ötven–hatvan métereket futhattam, és nálam volt közben a labda. Senki sem állított meg, mert a követő emberfogás miatt mindenki el volt foglalva az emberével” – idézte a Sportschau Beckenbauert. A fiatal játékos voltaképpen két Inter-legenda stílusát keresztezte: átvette Picchitől a söprögetői szerepkör elemeit, Facchettitől pedig a támadó szellemű szélsőhátvédéit. Úgy gondolta, hogyha Facchetti érvényesülni tudott előretöréseivel a szélen, akkor ugyanezt a pálya hossztengelyében is meg lehet tenni – és még erősebben befolyásolni ezzel a játékot.
„Általában hozzám kötik a támadó szellemű libero szerepkörét, de a pályafutásom kezdetén középpályás voltam. Elkezdtem viszont figyelni, amit Facchetti, az Inter balhátvédje csinált. Az inspiráció, a kalandorszellem innen jött. A korabeli futball sztereotípiákon alapult. A szélsőhátvéd tipikus szélsőhátvéd volt, a centerhalf tipikus centerhalf. Facchetti briliáns játékos volt, de az, hogy balhátvédként futballozott, korlátozta a számára megadatott teret – még jobban balra már nem tudott menni. Én viszont középső védőként bárhová elkalandozhattam. A válogatottban 1971-ig középpályást játszottam, de a Bayernben már ekkor is liberót” – emlékezett vissza Beckenbauer a váltásra.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1515" width="2115" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A szerepkör-módosítás a Bayernt és a nyugatnémet válogatottat aranykorhoz, Beckenbauert két Aranylabdához (1972, 1976) segítette. A futballvilág legfontosabb, a támadókat szinte behozhatatlan előnyben részesítő egyéni díját védők rendkívül ritkán nyerik meg – a Császár két sikere rekord, és minden bizonnyal az is marad. Ő lett az, aki teljes értelmet adott a libero kifejezésnek, szinte korlátlan szabadsággal, szuverén vezérként járt-kelt a pályán. Ráadásul továbbra is veszélyesen futballozott, olyannyira, hogy nem egyszer külön őrzőt is kapott, amit azért kevés hátvéd érdemelt ki.
„A söprögetők (védelmi tartalékok) virágkorát éljük. Energikus, villámgyors, keménykötésű és magas intelligenciájú emberek ezek a söprögetők, a modern futball valóságos királyfigurái. Jó látni egy ilyen magabiztos játékost, ahogy fürge lábbal a tett színhelyén terem, tisztáz, szerel, betömi a védőfal réseit, és pontos átadásokkal ellentámadást indít. Egyedi jelenség a felszabadultan mozgó söprögető a modern futball küzdelmes, néha csikorgó őrlődésében” – olvashatjuk Peterdi Pál érzékletes leírását a Tükörben.
A „császári elegancia” nem mindig bizonyult népszerűnek. Volt, hogy a német közönség kifütyülte, mert nem csúszott-mászott a sikerért (bezzeg a társai!), és „tiszta nadrággal” vonult le a pályáról.
Szerintem egy söprögetőnek sohasem szabad elesnie, mert, ha nem sikerül mondjuk becsúszással megállítani a támadást, a földön maradva kikapcsolja magát a játékból
– pattintotta le a bírálatot Beckenbauer.
Ha szerepkörét nem liberónak nevezték volna, akkor nyugodtan hívhatták volna Beckenbauernek is. Sokan hiába próbálkoztak másolással, technikás, elegáns játékosok hátravezénylésével, de nem jutottak ezzel sehová – hogy egy korabeli, vitriolos kritikát idézzünk, a „Beckenbauert utánzó, epigonízű elegánskodás” nem bizonyult elegendőnek.
Nyom a futballpszichében
A német futballpszichében Beckenbauer és az egyedi liberófelfogása kitörölhetetlen nyomot hagyott. A német labdarúgás tulajdonképpen több mint huszonöt évig a söprögetős rendszerek körül forgott. A sikerek klub- és válogatott szinten is többé-kevésbé folyamatosan jöttek, nem volt hát ok változtatni. Lehet, hogy soha többé nem volt olyan libero, mint Beckenbauer, de a söprögető maradt, kirobbanthatatlanul. A német labdarúgás „nem nézett se jobbra, se balra”, ahogy Raphael Honigstein írja a Das Reboot című könyvben. Olyannyira nem, hogy pár különc kivételével kevesen törődtek olyan egzotikus dolgokkal, mint a nem söprögetős rendszerek tanulmányozása.
Minden nagyszerű német válogatottnak – és persze klubcsapatnak – megvolt a maga söprögetője. Az 1972–1976-os aranykornak (Beckenbauer). A nyolcvanas évek elejének (Uli Stielike). Beckenbauer válogatottjának (Ditmar Jakobs, majd őutána Klaus Augenthaler). Az Augenthaler visszavonulása miatt keletkezett űrt betöltötték a középpályásból konvertált söprögetők (Olaf Thon és legfőképpen Lothar Matthäus), majd a Beckenbauerhez tán leginkább hasonló stílusú, szintén aranylabdás Matthias Sammer. A söprögetős játék primátusa olyannyira megingathatatlan volt, hogy feltűnést keltő eseménynek számított, amikor 1998-ban Ralf Rangnick a ZDF-en bemutatta és elmagyarázta a négyes védőláncok és a vonalvédekezés elméletét.
A söprögetős rendszerekkel nehezen lehetett végezni. A libero szerepkört nem Franz Beckenbauer találta fel, de olyan sikerrel formálta a maga képére, hogy a söprögetőből dogma lett Németországban.
Az NSZK elmés válasza a követő emberfogásra az volt, hogy a játékmesterét visszavonta olyan mélyre, ahová már nem lehetett követni. Ez oly sokáig működött jól, hogy kevesen gondolkodtak el a szabad ember, a libero létjogosultságán, még akkor sem, amikor az emberfogás világszerte kiment a divatból. A nemzeti csapat a söprögetőhöz volt béklyózva, egy olyan taktikai koncepcióhoz, mely egyben árulkodott a nemzeti vágyról is egy mindenható futballisten iránt, aki megszervezi a védelmet, dirigál a középpályán és még egy pár sorsdöntő gólt is lő” – írja Honigstein.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="4080" width="6064" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A kegyelemdöfést végül a katasztrofális leszereplés adta meg a 2000-es Európa-bajnokságon. Lothar Matthäus utolsó, 150. német válogatottsága egyben a söprögetős rendszerek búcsúsóhaja is volt. Igaz, Otto Rehhagel a 2004-es görög válogatottal egyszer még meglepte Európa elitjét egy akkor már elavultnak számító játékstílus felelevenítésével.
Miért ment ki a söprögető a divatból?
Egészen különös ma azt olvasni, hogy egy 1995-ös körképben a híres angol szakkommentátor, Andy Gray még azt mondja, az angol vonalvédekezés „előnytelen, idejétmúlt”, Mészöly Géza (akkor a Le Havre játékosa) pedig épp elmagyarázni igyekszik a magyar közönségnek a négyes védőlánc előnyeit. A kötélhúzás rövid volt – jobbára az 1996-os Eb-t, az 1998-as vb-t és a 2000-es Eb-t érintette – és a söprögető kiveszésével végződött.
A klasszikus tízes, az irányító középpályás hamarosan a söprögető sorsára jutott – a sors iróniája, hogy a kilencvenes évekig egy csapatot a legkönnyebben söprögetője, tízese és meghatározó csatára triójával lehetett felvázolni.
A söprögetős rendszereknek több taktikai és felfogásbeli változás, valamint szabálymódosítás tett be. A lesszabály változásai kedvezőtlenek voltak a mélyen belógó söprögetővel védekező csapatoknak. A követő emberfogás kiment a divatból. Gyorsult és dinamikusabbá vált a játék, egyre kevesebb lett a pályán a tér és az idő, a csapatok egyre kifinomultabban mozogtak együtt védekezésben és támadásban. A területvédekezés az offenzív liberók elől szívta el a levegőt, a le- és visszatámadás mind agresszívabb lett. Maga Beckenbauer is rámutatott, hogy a mai futballban semmi esélye sem lett volna korszakmeghatározó kalandozásainak:
Mindenki a területekre ügyel, ez pedig azzal jár, hogy pár méterenként törvényszerűen felbukkan egy ellenfél. Már nem lennék képes átmasírozni a középpályán. Elindulhatnék, de nem jutnék messzire: a harmadik vagy a negyedik ember biztosan megállítana
– vélekedett.
A söprögető – akárcsak az irányító – egyben a szerepkörök hibridizációjának áldozatává is vált. Nem szükséges a söprögető, ha a feladatait részben el tudják látni a labdával egyre jobban bánó kapusok (tegyük hozzá, a „sweeper keeper”, a söprögető kapus szintén több mint hetvenéves „találmány”). Nem szükséges liberót alkalmazni, ha a védők egyre képzettebbek és egyre jobban járatják a labdát; pláne, ha van távolra kiválóan passzoló, jól látó, osztogató hátvéd is köztük (David Luiz, Leonardo Bonucci, Daley Blind). Nem kell középpályára feljáró söprögető, ha egy belső védő hatékonyan előre tud lépni. Akkor sem kell, ha az egyik középpályás mélyen visszalép a belső védők közé, és ezzel kapcsolódik be a labdajáratásba. Az egyre kompaktabban védekező, egyre csiszoltabban együtt mozgó csapatok, illetve az egyénileg egyre képzettebb, sokoldalúbb játékosok elavulttá, majd feleslegessé tették a söprögetőt.
Ha a fiatal Franz Beckenbauer egy időgép segítségével belecsöppenne a mai futballba, aligha söprögető lenne belőle. Valószínű, hogy megmaradna eredeti szerepkörében, ingázó középpályásként, és Elképzelhető, hogy egy védőtrió jól passzoló, támadásépítésben a középpályára feljáró játékosaként számítanának rá. S még az is lehet, hogy védekező középpályást faragnának belőle.
Ha arra a kérdésre keressük-e a választ, hogy tetszhalott-e a söprögető szerepköre, vagy végképp kiveszett, a válasz inkább az utóbbi. Viszont ne feledjük a labdarúgás ciklikus voltát:
A háromvédős rendszerek új keletű népszerűsége sem hozta vissza a liberót a labdarúgásba, de lehet, hogy egyszer valaki be tudja illeszteni a taktikájába. Beckenbauerhez hasonló szabadságot élvező, a játék folyását meghatározó liberót viszont valószínűleg nem látunk többé.
„Számomra ő volt a német futballtörténet legjobb játékosa. Ahogy a szerepkörét interpretálta, az megváltoztatta a futballt; a szerepköre és a labdával ápolt jó barátsága pedig őt tette szabaddá” – emlékezett meg róla a német szövetségi kapitány Julian Nagelsmann.
Pedig ő – 1987-es születésűként – már az edzőként dolgozó Császárt is csak kisgyerekként láthatta.