Zagallo úgy járt a vb-döntőkre, mint más a boltba

Az egyetemes labdarúgás valaha volt legnagyobb alakjainak egyikétől búcsúzik most a világ. Mario Zagallo oszlopos tagja volt Brazília első két világbajnok válogatottjának 1958-ban és 1962-ben,

majd szövetségi kapitányként vezette aranyéremre azt a garnitúrát 1970-ben, amelyet a krónikák túlnyomó többségében minden idők legjobb csapataként emlegetnek.

Legföljebb Brazíliában van vita arról, hogy az 1958-as vagy az 1970-es selecao volt-e nagyobb. Akik az előbbire szavaznak, azzal érvelnek: az ötvennyolcas védősor a támadók extraklasszis nívóján mozgott, míg a hetvenesek közül csak a jobb-bekk Carlos Alberto és a védekező középpályás Clodoaldo játszott a nagy elődök – Djalma Santos, illetve Zito – színvonalán, Felix kapus nem konkurálhatott Gilmarral, ahogyan Brito, Piazza, Everaldo sem Bellinivel, Orlandóval, vagy az „Enciklopédiának” becézett Nilton Santosszal. (Képzelhetik, mit tudott az a futballista, akit így neveztek.)

A „Professzornak”, majd “Öreg Farkasnak” hívott Zagallo az első volt, aki játékosként és kapitányként is vb-elsőségig jutott. Azóta is csak két ilyen nagyság akad: a németek Császára, Franz Beckenbauer, valamint a francia válogatottat jelenleg is irányító Didier Deschamps.

Zagallo 1958-ban és 1962-ben is minden vb-meccsen a kezdő tizenegy tagjaként játszott. Tizenkét találkozón tíz győzelmet és két döntetlent számlált. Majd 1970-ben, szakvezetőként kizárólag diadalt jegyzett: a két szenzációs hármassal – a középpályán a Clodoaldo, Gerson, Rivellino, míg elöl a Jairzinho, Tostao, Pelé trióval – felálló brazil csapat százszázalékos teljesítménnyel nyerte el végleg a Rimet Kupát.

Még két olyan vb volt, amelynek megnyerésében Zagallo szerepet vállalt, és a brazilok azokon a tornákon sem kaptak ki, sőt 2002-ben megint százszázalékos produkcióval vitték el a pálmát. Az 1994-es világbajnokságon „csak” öt győzelemmel és két döntetlennel sikerült kivívni az elsőséget, de hát az a brazil együttes nem tartozott a futball felejthetetlen garnitúrái közé.

Zagallo ez utóbbi két alkalommal – 2002-ben félhivatalosan – szaktanácsadóként (koordinátorként) működött közre,

azaz a vb-diadalok számában világelső Brazília valamennyi elsőségében része volt.

Ezen kívül van egy vb-ezüstérme is 1998-ból, amikor szövetségi kapitányként dirigálta a Pelé-idők óta legnagyszerűbb brazil válogatottat, amely képességekben még az 1982-es, Socrates-, Zico-, Junior-, Eder-féle, szintén virtuóz csapaton is túltett. Hogy a 98-as gárda nem lett világbajnok, az annak tulajdonítható: a döntő napján Ronaldo rosszul lett, és ez nemcsak azzal járt, hogy a fenomén nem emlékeztetett önmagára, hanem azzal is, hogy a csapat többi tagját súlyosan megrázta a rettenetes eset, hiszen többen attól tartottak, a zseniális center meghal. Sok mindent lehet ilyen állapotban, de világbajnoki csúcstalálkozót nyerni semmiképp.

Zagallónak persze az ezüstérem miatt sem kell szégyenkeznie odafenn – játékosként és kapitányként négy vb-döntőig vitte, tessék utána csinálni! –, mint ahogyan az 1974-es negyedik hely sem maga a gyalázat (bár Brazíliában ezt másként értékelték akkor, szakvezetőként kapott hideget-meleget). S mit mondjunk továbbá 1997-ről, amikor a Copa Americát és a Konföderációs Kupát is fergeteges játékkal hódította el Brazília válogatottja, amely abban az éven 24 meccséből 20-at megnyert és csak egyet veszített el.

Játékosként Zagallo 33-szor szerepelt hazája nemzeti együttesében, kapitányként 121 meccsen dirigált, és 81,8 százalékos mérleget (87 győzelem, 24 döntetlen, 10 vereség) mutatott fel.

Először 1967 szeptemberében Chilében (1-0), utoljára 2002 novemberében Dél-Koreában (3-2) volt a selecao szakvezetője. Ebben a különleges kavalkádban szinte csak ráadás, hogy minden idők legjobb Botafogójában játszott olyan társakkal, mint Didi, Garrincha, Amarildo, Jairzinho. Labdarúgóként beválasztották az 1962-es vb All Star-tizenegyébe.

A napjainkban nyolcvannégy éves Brito „a futballtörténelem pótolhatatlan veszteségének” nevezte Zagallo halálát, és ennél hívebben senki nem jellemezheti azt, ami a labdarúgás összes hívének mély megrendülésére történt. Most már a svédeket az 1958-as stockholmi vb-döntőben 5-2-re legyőző csapatból (Gilmar – Djalma Santos, Bellini, Orlando, Nilton Santos – Zito, Didi – Garrincha, Vavá, Pelé, Zagallo) senki nem él, a szövetségi kapitány Vicente Feola 1975 novemberében ment el. Rajta kívül a huszadik században csak az 1983-ban elhunyt Garrincha távozott.

Kivételes életpályája ismeretében egyáltalán nem lehet véletlen, inkább sorsszerű, hogy Zagallo tizenévesen az épülő Maracana stadion környékén futballozott a grundon, és eggyel több vb-finálét látott, mint azt gondolnánk, mert az 1950-es Brazília–Uruguay meccsre (1-2), amely a négyes döntőben az elsőségről döntött, sorkatonaként kivezényelték a rendfenntartó erőkhöz.

Kis túlzással: úgy járt a vb-döntőkre, mint más a boltba. Karizmatikus figura volt, maga a futball, nélküle nem lehet leírni a labdarúgás históriáját. Sőt nem csak a labdarúgásét. Zagallo most halt meg, de már évtizedekkel ezelőtt bevonult a világtörténelembe.

Amikor 2004-ben – újból szaktanácsadóként – a Népstadionban meglátta, hogy a brazil válogatott edzésére spontán megtelt az aréna alsó karéja, a meghatottságtól könny szökött a szemébe.

Ezúttal a világ szeme, ami megint csak rajta van, nem marad szárazon.