A minden decemberben – ebben a formában az idén utoljára – megrendezett klubvilágbajnokság szakmailag hagyományosan nem tartozik a legérdekesebb futballtornák közé. Nem meglepő, hogy az elmúlt tíz évben mindig az európai résztvevő, a Bajnokok Ligája győztese győzött – az európai klubfutballal sem pénzügyileg, sem a tudástőkét tekintve nem tudja felvenni a versenyt egyik kontinens sem, hiába mélyek például a dél-amerikai labdarúgás kulturális gyökerei.
Az idei kiírás azonban úgy alakult, hogy a döntőben, utoljára, még lássunk valami rendkívülit. Az talán kevésbé meglepő, hogy a történelmi évet futó City az elődöntőben 3-0-ra legyőzte az ázsiai bajnok, japán Urawa Red Diamonds csapatát. Az angolok döntőbeli ellenfelének kiléte már érdekesebb: az egyiptomi al-Ahli csapatát 2-0-ra legyőzve a Libertadores Kupa győztese, a brazil Fluminense került a fináléba; igen,
s amelynek filozófiai tanulságairól néhány hónapja magam is írtam. Összejött tehát minden Twitter-elemző álma, Guardiola és Diniz egymás ellen – először, és könnyen lehet, hogy egyben utoljára.
Pep Guardioláról köztudott, hogy minden trófeát meg akar nyerni, és ennek megfelelően a lehetőségekhez képest a legerősebb kezdőcsapatot küldte ki a dzsiddai Abdullah király Stadion gyepére (Doku, Haaland és De Bruyne továbbra sem volt bevethető a manchesterieknél). Ederson előtt így Walker, Dias és Aké alkotta a védelmet, Stones ismét hibrid, elősöprögető szerepben kapott helyet Rodri mellett. A vonalak között Rico Lewis és Julián Álvarez helyezkedett, jobbról Bernardo Silva, balról pedig Jack Grealish támogatta a középcsatár Phil Foden játékát.
Gyakorlatilag Fernando Diniz is az alapcsapatát szerepeltette, amelynek átlagéletkora nem kevesebb, mint 32 év volt. A kapuban a 43 éves kapus Fábio kezdett, míg a védelemben Samuel Xavier és a csapatkapitány Nino mellett szintén két veterán, Felipe Melo és Marcelo. A középpályán ezúttal is Matheus Martinelli és André szűrt, elöl pedig Ganso és Keno mellett a kolumbiai Jhon Arias kapott helyet az argentin középcsatár, Germán Cano mögött.
Érdekes kérdés, hogy másképp alakult volna-e a mérkőzés forgatókönyve, ha nincs a gyors gól: mindenesetre tény, hogy mindössze negyven másodperc kellett a City vezetéséhez. Marcelo eladott labdája után Aké távoli lövése kapufát talált, a kipattanót pedig Julián Álvarez mellkassal sodorta a kapuba. Az egészet azonban egy tipikus Fluminense-jelenet előzte meg: a brazilok sok játékossal túltöltötték a labda oldalát, az összeszűkült mezőnyben pedig Marcelo magasan akarta átemelni a labdát – oda, ahol nem maradt egyetlen csapattárs sem.
Az első gól. A Fluminense egy bedobás után hét(!) játékossal foglalja el a labda zónáját. Marcelo a nagy tumultusban a túloldalra akar forgatni, de középen senki nem marad. Aké szedi össze a labdát, és a kapufára lő, a kipattanóból Alvárez szerzi meg a vezetést az első percben.
és az egyenlítés érdekében nekik kellett kezdeményezniük. Diniz csapata azonban megmutatta, miért sikerült kivívnia sok szurkoló szimpátiáját: a dél-amerikaiak hátrányban is rendkívül bátran, technikásan, szinte már az irracionalitás határát súrolva hozták ki a labdát a világ egyik legjobban letámadó együttese ellen is.
Az első félidőben többször láthattuk, ahogyan Fábio kapus szemtelen cselekkel húzza magára a letámadó City-játékosokat, vagy éppen a középre kalandozó balhátvéd, Marcelo oszt ki egy kötényt a középpályán. A brazil játékosok a labda környezetét teljesen túltöltve, a pozíciók racionalitását mégis sokszor figyelmen kívül hagyva, szabadon helyezkedtek – éppen úgy, ahogyan Diniz várja tőlük.
Az első félidőben a Fluminense viszonylag hosszú periódusokra tudta birtokolni a labdát, igen látványos perceket okozva a nézőknek. A City alapvetően négy játékossal az első vonalban próbálta letámadni az ellenfelet, de a brazilok szabad helyezkedése miatt előfordult, hogy ők is hét-nyolc emberrel kényszerültek letámadni, teljesen aszimmetrikus alakzatban a labda oldalára tolódva.
