A „téli trónról” már sikerült letaszítani a Ferencvárost. Ez sem kis fegyvertény az FTC által az utóbbi években monopolizált NB I-ben: legutóbb 2016/17-ben volt olyan évad, hogy nem elsőként vonultak pihenőre a fővárosi zöld-fehérek. Arra azért ne fogadjunk nagy összegben, hogy a 2018/19 óta tartó bajnoki aranyérem-szériájuk megszakad: a keretük erőssége és minősége nagy valószínűséggel a trónon tartja őket. Hacsak… hacsak nem lesz még egy olyan rossz tavaszuk, mint a 2023-as. Mert az már tényleg túl sok lenne.
Dejan Stankovic a télen először kap lehetőséget arra, hogy teljes felkészülést vezényeljen, változtatásokat eszközöljön a keretben, és először lesznek kipihent játékosai, hiszen menet közben ült le a kispadra, és a Fradinak jóformán szusszanásnyi szünete sem volt az őszi szezonban. Ez összességében nem sok jót ígér a riválisoknak; a kérdés inkább az, hogy
A legutóbbi hat bajnokságból csupán másodszor fordul elő, hogy a magyar rekordbajnoknak nincs jelentős fórja az őszi szezon végén. A másik hasonló eset a 2021/22-es volt, amikor egyetlen pont volt az előny a téli szünet előtt a Kisvárda és a Puskás Akadémia előtt, hogy aztán differencia tavasszal hatalmasra duzzadjon (az idény végén a Fradi 12 ponttal végzett a Kisvárda és 17-tel a Puskás Akadémia előtt).
Az egészen biztosan meglepetés, hogy a 2023-as naptári év alapján a Ferencváros és a Paks az NB I legponterősebb csapata – természetesen nem az előbbi, hanem az utóbbi helyezése a meglepő. Mindkét együttes 62-62 pontot gyűjtött ebben az évben. Összehasonlításul: 2022-ben 20, 2021-ben 9, 2020-ban 18, 2019-ben 12 ponttal szerzett többet a Ferencváros egy naptári évben, mint a legközelebbi riválisa. Ha ez rendes bajnoki tabella lenne, akkor a Paks csak gólkülönbséggel szorulna az FTC mögé.
Ez önmagában is mutatja, milyen jót tett Bognár György visszahozatala a lehetőségeihez mérten (újfent) kiemelkedően szereplő tolnai klubnak. A „Bognárball” érdekességeivel korábban már többször foglalkoztunk, és érdemes ezt megtennünk még egyszer, ezúttal párhuzamokat vonva egy másik sikeres „kisvárosi” klubbal az 1990-es évekből. Mert bár a Csank János vezette Vác FC és a Bognár György irányította Paks stílusa eltér (előbbiben sokkal jobban egyensúlyban volt a támadás és a védekezés, utóbbi erősen „elsőkerék-meghajtású”), több párhuzam is van köztük.
Mindkét esetben az alapkérdés:
A pályán kívül a válasz egyrészt a klubirányításban, annak minőségében és állandóságában rejlik (amit Haraszti Zsolt és kollégái hosszú távon véghez visznek, az mindenképpen megsüvegelendő), másrészt meg az igazoláspolitikában. Mind a Vác, mind a Paks olyan klub, amely előszeretettel biztosít második esélyt játékosoknak – akár karrierjük újraélesztésére hajtókról, akár új környezetre vágyókról, akár egy nagyobb csapat után több játéklehetőségre áhítozókról van szó. A Paks manapság egy plusz ütőkártyát is kijátszhat: mivel csak magyar futballistákat foglalkoztat, játékosai biztosak lehetnek abban, hogy nem szorítja ki őket a külföldről felbukkanó konkurencia. Ez az NB I-et ismerve nem is kis vonzerőt jelenthet…
A pályán pedig hasonló a kérdés: hogyan lehet egy lefelé egyáltalán nem kilógó, megfelelően rutinos, ám (a bajnokságot figyelembe véve) nem topkategóriás kerettel eredményesen szerepelni? Minőségből, úgymond erőből nem lehet lenyomni a konkurenciát. Mást kell kitalálni. Valami olyat, amitől a nagyobb, erősebb, drágább keretű csapatok kellemetlenül érzik magukat; olyasvalamit, amitől kiegyenlítődnek az erőviszonyok. Ez lehet például:
- A pontrúgások kiemelkedő kihasználása (kiváló „kiegyenlítő tényező”, mert egy sokkal erősebb keretű csapatnak nincs előnye ilyen esetekben; a támadó csapat tudja, mi fog történni, a védekező csak sejtheti). Sok szabadrúgás, szöglet, tizenegyes kiharcolása.
- A ligában szokatlan játékstílus (például ilyen a Paks agresszív, direkt, erősen támadó szellemű játéka)
- Kellemetlen, leegyszerűsített játék, amivel bajlódnak a „szofisztikáltabb” riválisok. Sok magas labda, sok beadás (annak idején a Stoke City vagy a Darmstadt elleni meccseket jó néhány PL-, illetve Bundesliga-vetélytárs megemlegette)
Az első pontot a kilencvenes évek eleji váci aranycsapat és a mostani Paks is kipipálja. Egy közel azonos (116, illetve 120 bajnoki mérkőzéses) mintán a Paks és a Vác esetében is igaz volt az, hogy a szöglet- és a szabadrúgásokat igen jól használják ki: a paksiak góljaik 28,3, a váciak 32 százalékát szerezték pontrúgásokból ebben az időszakban. A tizenegyeseket, nagy bedobásokat beszámítva mindkét csapat 40 százalék fölött van. A Statsbomb egy 2017-es elemzésben arra hívta fel a figyelmet, hogy egy csapat általában meccsenként 0,3 gólra számíthat pontrúgásokból (a tizenegyeseket nem számítva). Ez a Vác és a Paks esetében is jóval magasabb ennél; 0,59, illetve 0,53, ami igen jó pontrúgás-kihasználásra utal.
