Aki nemcsak a szuperklubok versengését követi az angol futballban, annak aligha meglepetés, hogy a legöldöklőbb küzdelmet a bajnoki címért általában nem a Premier League-ben vívják. A Football League-ben ahogyan lejjebb megyünk, egyre csökkennek a különbségek, de hogy az élvonal alatti három ligából melyikre érdemes a leginkább figyelni, az évről évre eltérő. Míg korábban a Championshipnek brandelt másodosztály számított kiemelten érdekesnek, az utóbbi esztendőkben ott egy vagy két csapat már rendre korán elhúzott a mezőnytől, és ezért igazán csak a rájátszásra jogosító helyekért zajlik izgalmas verseny.
Legutóbb például a League One, azaz a harmadosztály volt a legizgalmasabb, amelyben az Ipswich, a Plymouth és a Sheffield Wednesday rekordokat döntve, elképesztő teljesítményt nyújtva harcolt a feljutásért. Ehhez képest mostanra érthetően csökkent valamelyest a színvonal, de eggyel lejjebb,
Féltávhoz közeledve azt láthatjuk, hogy hat csapat vetélkedik a három automatikus feljutó helyért; köztük ott van a két idei újonc, azaz a Wrexham és a Notts County, a tabellát pedig egy előző évadbeli újonc, a Stockport vezeti, lélegzetvételnyi, azaz hat pontos előnnyel. A második és a hatodik helyezett között azonban egyetlen pont a különbség, tényleg fordulóról fordulóra változik a helyzet, ráadásul a többiek sem feltétlenül a liga nagyágyúi.
Az biztos, hogy a League Two sokkal erősebb, mint egy szezonnal korábban, sőt többen egyenesen úgy tartják: soha nem volt még ilyen erős a negyedosztály, mint jelenleg. Ez az érdeklődésen is megmutatkozik, három csapatnak is meghaladja a tízezret az átlagos hazai nézőszáma, miközben a Premier League-ből is ismerős nevek köszönnek vissza a pályáról: David McGoldrick (Notts County), Charlie Austin (Swindon), Nick Powell (Stockport) és James McClean (Wrexham) is elég jó fizetést kap ahhoz, hogy ne kelljen külföldön levezetnie. Apropó, fizetés: nyilvánvaló, hogy a bérek is történelmiek most, korábban sosem volt ekkora pénz a negyedosztályú fociban.
Ebben Ryan Reynolds és Rob McElhenney is kulcsszerepet játszik.
és a walesi bányászváros csapata hiába újonc, egyértelműen a legerősebb kerettel vághatott neki az új idénynek. A csapatban olyan játékosok is vannak, akik egy vagy akár két osztállyal feljebb sem lógnának ki a mezőnyből, miközben Reynolds személye, illetve a klubról szóló dokumentumfilm-sorozat mindenhol vonzza a nézőket: a Wrexham az az ellenfél, akire mindenki kíváncsi.
Ebből is következik, hogy míg a felületes néző számára akár úgy is tűnhet, hogy a Wrexham a szimpatikus kiscsapat, amelyik végre feltámad Csipkerózsika-álmából, a rivális szurkolók szemében messze ez a leggyűlöltebb együttes a ligában. A Wrexham egy Chelsea-be oltott Manchester Cityként írható le, amely nemcsak az amerikai divatdrukkereket és a médiát vonzza, hanem klasszisjátékosokat szerződtet, akik annyit kérhetnek a hollywoodi tulajdonosoktól, amennyit nem szégyellnek, és egyszerűen brutálisan erősek.
Ennek ellenére szó sincs arról, hogy a Wrexham dominálná a ligát, sőt: bár cikkünk írásakor a második helyen áll (amúgy kicsit kezdi szétzilálni a táblázatot, hogy az alsóbb osztályokban több meccs is elmaradt a zord időjárás miatt), elég egy-két rosszabb meccs, és máris lecsúszik a feljutó helyről Phil Parkinson csapata. Igaz viszont, hogy a sűrűsödő mérkőzésnaptárnak köszönhetően az is megmutatkozik majd, milyen mély a Wrexham kerete, amely ráadásul az idény elején sérülés miatt nélkülözte legnagyobb sztárját, az azóta már formába lendülő csatárt, Paul Mullint is.
