Vajon beindul végre a világ egyik legrosszabb válogatottja?

Hogy egy új korszak kezdeteként tekintünk-e rá vissza, arra majd az idő megadja a választ, de az biztos, hogy történelmi meccset rendeztek október 17-én Iszlámábádban. Pakisztán válogatottja otthon fogadta Kambodzsát, a 68. percben egy bedobás után Fareed Ullah Khan az égbe lőtte a labdát, a védőknek nem sikerült felszabadítaniuk, Harun Hamid pedig tizenhat méterről laposan a hálóba lőtt.

Pakisztán nyolc év után játszott ismét hazai pályán, és ez az 1-0 volt az ország történetének első győztes mérkőzése a világbajnoki selejtezősorozatban. A párharc előtt 32 mérkőzésen négy döntetlen és harminckét vereség volt a mérleg 12 szerzett és 122 kapott gól mellett.

Kambodzsa ellen már az első mérkőzésen meglepetést okozott a világ egyik leggyengébb nemzeti csapata (195. hely a világranglistán) azzal, hogy a nagy rivális otthonában 0-0-t játszott. Az pedig, hogy a visszavágót 1-0-ra megnyerte azt is jelenti, hogy először élte túl az előselejtezőt, és az ázsiai kvalifikáció második szakaszába jutott.

Az európai labdarúgásban mostanra már nem számít akkora meglepetésnek, ha egy futballtörpe egy nála esélyesebb csapat dolgát megnehezíti, ne adj isten még le is győzi. Így tulajdonképpen apróságnak is tűnhetne, hogy egy szerény képességű csapatnak egyszer végre kijött a lépés, csakhogy Pakisztán nem egy miniállam, hanem a világ ötödik legnépesebb országa, és könnyen lehet, hogy ez a siker egy biztatóbb jövő felé vezető út első kilométere volt ez a helyi labdarúgás számára.

Pakisztán 1947-ben vált független állammá, az ország labdarúgó-szövetsége pedig a rá következő évben már tagja volt a FIFA-nak, és akkor elindult a helyi bajnokság is. A válogatott 1950-ben játszotta első hivatalos mérkőzését – a régió akkori szokásainak megfelelően a játékosok eleinte mezítláb rúgták a labdát –, és Pakisztán tagja volt annak a 13 országnak, amely életre keltette az AFC-t, vagyis az ázsiai szövetséget.

A hatvanas évek voltak a pakisztáni sport aranyévei: a gyeplabda-válogatott két olimpiai aranyérmet szállított ebben az időszakban, és egyre erősödött a krikett is. Azokat az éveket tartják a pakisztáni labdarúgás aranykorszakának,

ekkor játszott Abdul Ghafoor is, akit nemes egyszerűséggel csak a Pakisztáni Pelének, vagy Pakisztán Fekete Gyöngyszemének hívtak.

Ghafoor Karachiban, egy tengerparti városban született, amely egyébként a legnépesebb az országban. Szokás Kis Brazíliaként emlegetni, az évtizedek során ugyanis számos tehetséget adott Karachi a pakisztáni labdarúgásnak.

Ekkoriban európai csapatok is sűrűn ellátogattak pakisztáni túrákra, és rengeteg szülő vitte focizni a gyerekét, abban bízva, hogy a sport kitörési lehetőséget biztosít majd számukra. A biztató kezdés után a folytatás már nem volt ennyire szívderítő Pakisztán labdarúgása számára, és az is sokatmondó, hogy még ebben az aranykorszakban is maximum csak hangos győzelmei voltak a nemzeti csapatnak, de igazán nagy sikerei nem. Az első Ázsia Kupa selejtezőjétől például politikai okokból lépett vissza a csapat, majd kétszeri nekifutásra sem sikerült kijutnia a tornára, az 1972-es, az 1976-os és az 1980-as esemény kvalifikációjában pedig anyagi okokból el sem indult. És mivel az igazán fontos mérkőzéseket kihagyta a nemzeti csapat, a korai lelkesedés is alábbhagyott a szurkolók körében.

A nyolcvanas években volt egy felfelé ívelő időszaka Pakisztánnak, regionális szinten mindenképpen: három dobogós helyezést, közte két aranyat sikerült elérni ugyanis a Dél-ázsiai Játékokon. A világfutballban azonban továbbra sem volt tényező Pakisztán, amely az anyagi okokból történt távolléte után az 1984-es Ázsia Kupára, majd az 1990-es világbajnokságra próbált meg kijutni, de nem járt sikerrel, és azóta sem sikerült elérnie egyetlen valamirevaló torna csoportkörét sem.

Bár a krikett mögött még mindig a futball számít a második legnépszerűbb sportnak az országban, az amatörizmusból azonban sosem tudott kitörni.

Jól példázza ezt a bajnokság története is, amely ugyan több évtizedes múltra tekint vissza, de sokáig egyenes kieséses torna volt, mint egy kupaküzdelem. A kétezres években jött a nagy átalakítás, átnevezték a sorozatot Premier League-é, csakhogy a jól csengő név csillogó futballt nem hozott magával. Ráadásul a pakisztáni szövetség (PFF) működését felfüggesztette a FIFA a közelmúltban, kétszer is, minek hatására a helyi PL 2015 és 2019, majd 2019 és 2021 között is szünetelt.

Ez igazán komoly csapás volt a helyi labdarúgásnak, mert ez azt is jelentette, hogy a csapatok nem vehettek részt a nemzetközi sorozatokban, az ország pedig kimaradt a fejlesztési programokból és továbbképzésekből. A tiltás a válogatottat is elérte, amely 2019 és 2022 között egyetlen mérkőzést sem játszott.

A pakisztáni szövetség mindennapjait a politikai csatározások jellemezték, mindig politikusok irányították, akik magukkal voltak elfoglalva, nem pedig a sportág előrébb vitelével.

A futball sokadrangú volt mindig is. A FIFA-tól kapott pénzt személyes célokra használták fel

– mondta az al-Jazeerának a 26-szoros válogatott Kaleemullah Khan, aki szerint ennek következménye, hogy az utánpótlás-nevelésben semmilyen előrelépés nem történt, ami leginkább a válogatott teljesítményén csapódott le. Khan megoldandó problémaként felhozta a bajnokságot is, amit minden jellemez, csak az állandóság sem, a nemzeti csapat júniusi és októberi mérkőzései között a játékosok többsége ugyanis nem játszott tétmeccset.

Sajnálom a helyi játékosokat, mert számukra a játék a megélhetést jelenti, így aztán kénytelenek csendben maradni. Az elmúlt években hátrafelé haladtak a dolgok a sportágban, az egyetlen pozitívum az, hogy a nemzeti csapatnak lesznek emlékezetes momentumai

– ezt már az az Adnan Ahmed mondta a Guardiannak, aki Burnley-ben született, megfordult a Ferencváros csapatában is, a pakisztáni válogatottat pedig 2007 és 2013 között összesen 27 alkalommal képviselte. Ahmed 2016-ban visszavonult, de most tagja egy olyan független társaságnak, amely 15-30 éves tervet dolgozott ki a pakisztáni futball felzárkóztatására.

Hogy ez megvalósuljon, ahhoz állandóság kellene a pakisztáni futballvezetésben, ám ez egyelőre álom. Jelenleg egy megbízott testület vezeti a szövetséget, a tervek szerint tavasszal lesz majd elnökválasztás, de várhatóak még belharcok addig.

Amíg a szövetség egyenesbe nem jön, addig a válogatotton a világ szeme, a jó eredményeket pedig egy angol edző, Stephen Constantine szállíthatja, aki a szomszédban már elindított egy folyamatot. A szakember irányítása mellett az indiai válogatott elkezdett életjeleket mutatni, a csapat 2015 márciusában még csak a 173. volt a világranglistán, 2018 decemberében azonban már a 97. helyen állt, és kijutott a 2019-es Ázsia Kupára, ahol bár csoportutolsóként zárt, Thaiföld ellen nyerni tudott, ami 1964 óta első győzelem volt India számára a tornán.

A pakisztáni válogatott élére idén szeptemberben kinevezett Constantine dolgát könnyíti, hogy egyre többen csatlakoznának a diaszpórából a válogatotthoz. A legutóbbi mérkőzéseken olyan játékosok is pálya léptek, akik Dániában vagy Angliában születtek, ottani alacsonyabb osztályú bajnokságban futballoznak, bár a keret nagy részét még így is a pakisztáni bajnokságban szereplők teszik ki, ami viszont a fentebb taglaltak miatt azért problémás is.

A szövetségi kapitány érezhetően a maximumot akarja kihozni a csapatából, amitől egyelőre nagyon messze van Pakisztán. A csapat a vb-selejtező második szakaszában Szaúd-Arábiával, Jordániával és Tádzsikisztánnal került egy csoportba, az első két forduló alapján túl sok reményei nem lehetnek: Pakisztán csak egy gólt szerzett, miközben tízet kapott, ennél rosszabb mutatója az egész mezőnyből csak Afganisztánnak és Mianmarnak van.

Nem érdemeljük meg, hogy ezen a szinten szerepeljünk. Ha Pakisztánban azt hiszik, a csoportkör az, ahol tanulni lehet, akkor nagyot tévednek. Itt azt kell megmutatni, amit tudunk, azt, hogyan birkózunk meg a nagy feladatokkal. Meglepett, de a pakisztáni labdarúgás nem tanult semmit

– füstölgött Constantine a Tádzsikisztán elleni hazai 6-1-es vereség után, majd azt hozta fel, sürgősen kezdeni kell valamit a bajnoksággal, mert míg Nepálban és a Maldív-szigeteken is megoldott a helyi liga sorsa, Pakisztán nem, így aztán nem lehet helyben felépíteni a játékosokat, akik adott esetben akár külföldre kerülhetnének.

Valami megmozdult a pakisztáni fociban, de az egyértelmű hogy a bajnokság gatyába rázása lenne az egyik legfontosabb teendő. Mindenesetre a válogatott már évtizedek óta nem látott magasságokba jutott, ami talán elindít olyan folyamatokat, aminek a következménye az lesz, hogy ne egy pofozógép legyen Pakisztán.