Foci sport24

A mágikus magyar vörös ördögökkel szemben Anglia úgy veszítette el az évszázad mérkőzését, ahogyan a gyarmatait

PA Images / Getty Images
PA Images / Getty Images
Vittorio Pozzo, az olasz válogatottat kétszer is világbajnoki címhez segítő szakvezető „korszakalkotó eseménynek” nevezte a ma hetvenéves 6-3-at. Annak pedig harminc esztendeje, hogy november 25-ét A magyar labdarúgás napjává nyilvánították.

Az volt a mítosz, hogy a magyar válogatott 1953. november 25-én megtörte Anglia 90 éves otthoni veretlenségét. Ebből annyi igaz: az angol szövetséget 90 évvel korábban alapították, és olyan csapat, amely nem a Brit-szigetekről érkezett, nem nyert Angliában. Mert az évszázad mérkőzéséig a skótok 11-szer, a walesiek 7-szer, az írek egyszer győztek az angolok vendégeként, és az első együttes a csatornán túlról csak 1923-ban fordult meg a szigetországban: a belgák 6-1-re kaptak ki a londoni Highbury stadionban.

A 90 év tehát valójában 30 volt 1953-ban, ez alatt az angolok 23 meccset vívtak hazai pályán kontinentális, illetve dél-amerikai vetélytárssal, továbbá az Európa-, valamint a világválogatottal, és a mérlegük valóban imponáló volt: 19 győzelmet és 4 döntetlent tartalmazott a leltár. Ráadásul a belgákon túl szépen megpakolták a spanyolokat (7-1), a hollandokat (8-2), a svájciakat (6-0) vagy 1936-ban a Szabó AntalVágó, BíróLázár, Sárosi György, DudásSas, Vincze, Cseh II, Zsengellér, Titkos gála-összeállításban fellépő, két évvel később vb-döntőt játszó magyarokat (6-2).

Az ötvenhármas meccsnek persze nagy jelentősége volt. Leo Horn holland játékvezető azt mondta:

Meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében, amikor a holland szövetség titkárától telefonon megtudtam, hogy felkértek az Anglia–Magyarország mérkőzés vezetésére.

Ehhez képest semmiség, de tény: a Szabad Ifjúság című lapban 1953. november 7-től folytatásos sorozat jelent meg A rongylabdától a Wembley stadionig címmel.

Pedig Rákosi Mátyás – enyhén szólva – nem örült annak, hogy Sebes Gusztáv 1952-ben Svájcban „önfejűen” elfogadta Stanley Rous londoni meghívását. A szövetségi kapitány már másodszor játszott akár az életével is: először az 1952-es olimpiai bajnoki döntőn (2-0), amely előtt a legdermesztőbb „pajtás” felhívta, hogy a magyar csapat remélhetően legyőzi a „láncos kutya” Tito Jugoszláviáját, másodszor meg a 6-3-at megelőzően.

Nem is bízott semmit a véletlenre. A csapat egy héttel a meccs előtt indult vonattal Párizsba, de aznap még edzőmérkőzést játszott a Kőbányai Dózsával (9-1), mégpedig úgy, hogy a népligeti játékteret pontosan akkorára bővítették, amekkora a Wembley bársonyos pályája volt. Két nappal később Párizsban találkozott a válogatott azzal a Billancourt-ral, amelyben Sebes futballozott akkor, amikor – az 1920-as évek derekán – Franciaországban kétkezi munkásnak állt, és az üzemi csapatban felfedezték.

Honfitársaink 18-1-re győztek, ám az ellenfél gólszerzője is jó nevű játékos volt. Úgy hívták: Dumas.

A könnyed szórakozás meg azért kellett, mert a London előtti utolsó hazai válogatott mérkőzés,

a svédek elleni 2-2 után a csalódott nézők legvadabbjai leköpdöstek néhány levonuló magyar labdarúgót.

Angliában, míg el nem kezdődött a meccs, lenézték a mieinket. „Nézd azt a kövér kis fickót!” – mutattak Puskás Ferencre a kezdőrúgás előtt. Ötvenhét másodperccel később a labda Gil Merrick kapujába került, és 28 perc elteltével már 4-1-re vezettek a mágikus magyarok.

Allsport Hulton / Archive / Getty Images

Szűk fél órán belül apró darabokra tört az angol felsőbbrendűség legendája.

A The Guardian hatvan percről cikkezett: „Egy óra leforgása alatt – hiszen a magyarok az utolsó harmadban engedtek a nyomásból – megmutatkozott az angol futball önelégültsége és elszigeteltsége. 1953. november 25. után a régi bizonyosságok egyike sem volt biztos többé.”

Puskásról meg évtizedek múltán azt írta a BBC News:

A magyar csapatkapitány alacsony volt és túlsúlyos, inkább hasonlított egy hordó édes tokaji borra, mint egy labdarúgóra.

Nem tudta, hogyan kell fejelni, és soha nem használta a jobb lábát. Ezt leszámítva zseniális volt. A 85 válogatott meccsen szerzett 84 góljával olyan rekordot állított fel, amelynek akkora virtuózok, mint Pelé vagy Maradona még csak a közelébe sem kerültek.”

Vittorio Pozzo, az 1934-ben és 1938-ban világbajnok olasz válogatott szakvezetője, aki a La Stampa című lapot tudósította Londonból, így lelkendezett: „E nagyszerű játék, a labdarúgás minden rajongójának, de a sport összes hívének is meg kell jegyeznie az 1953. november 25-ei dátumot. E nap felejthetetlen marad azok számára is, akik nem voltak abban a szerencsés helyzetben, hogy jelen legyenek a Wembley stadionban. Korszakalkotó esemény ez a futball történetében.”

Sport24 - Előfizetés logó
Kedves Olvasónk!
A cikk elolvasása regisztrációhoz kötött.
Sport24 - Előfizetés logó
Regisztrálj, és tarts velünk!
Szolgáltatásaink köre folyamatosan bővül.
A Sport24 cikkei átmenetileg előfizetés nélkül, regisztrációval elérhetőek.
Magyarország legjobb focis tartalmai továbbra is a Sport24-en olvashatók, próbáld ki most!
Olvasói sztorik