Foci sport24

Miért van egyre több társrendezés a nagy focitornákon?

Spencer Platt / Getty Images
Spencer Platt / Getty Images
Az elmúlt hetekben egy társrendezéses világ- és két társrendezéses Európa-bajnokság helyszíneit jelentette be a FIFA és az UEFA. A 2000-es évekig a futballban szinte ismeretlen megoldás mind gyakoribb, ahogyan egyre nagyobbra duzzadnak a tornák és magasabbak az infrastrukturális követelmények. A társrendezés logikus megoldás (már ha nem bír egy ország Szaúd-Arábia anyagi lehetőségeivel), de közben talán valami elvész a rendezői varázsból.

Az idén Kanada és az Egyesült Államok közösen rendezte meg a CONCACAF-Aranykupát. A két ország Mexikóval kiegészülve a 2026-os világbajnokság házigazdája lesz. Egy évvel később három kelet-afrikai ország, Kenya, Tanzánia és Uganda várja az ANK résztvevőit. 2028-ban öt házigazdája – Anglia, Észak-Írország, Írország, Skócia és Wales – lesz az Európa-bajnokságnak, amely 2000–2032 között többször volt (és lesz) társrendezésű, mint sem. Aztán jön a 2030-as FIFA-monstrum: a centenáriumi világbajnokság első mérkőzéseit Argentínában, Uruguay-ban és Paraguay-ban játsszák, majd a torna meccseinek döntő többségét Spanyolországban, Portugáliában és Marokkóban bonyolítják le. A 2032-es Eb házigazdája Olaszország és Törökország.

Ha nem is őrült meg a világ – bár a FIFA 2030-as vb-megvalósítása elég őrületes –, az tisztán látszik, hogy a közeljövő válogatott-labdarúgóeseményei inkább a társrendezések, mintsem az egy házigazdás tornák irányába mutatnak. A 2034-es világbajnokság megrendezésére ugyan Szaúd-Arábia a favorit – elég látványosan kitisztította a szaúdiak előtt az utat a FIFA, és a hatalmas állam villámgyorsan be is jelentette a rendezési szándékát –, de ez inkább kivételnek tűnik a társrendezések sorában. Pedig, ha valami, akkor ez olyan jelenség volt, amit sokáig nehezen vett be a szurkolói gyomor.

Egy válogatott torna – egy házigazda. Így működött ez tradicionálisan a nemzetközi labdarúgóéletben.

Ez nem is volt kérdés: a tornarendezés nemzeti ügy volt, egy ország labdarúgókultúrájának, infrastrukturális fejlesztéseinek demonstrálása, (sport)politikai-társadalmi kérdés. Nem véletlen, hogy 1930 és 1998 között még csak fel sem vetődött komolyan a társrendezés gondolata a világbajnokságokon, és 2000 előtt csupán egyetlen kontinenstornának (1993, CONCACAF-Aranykupa) volt több házigazdája. A 2000-től kezdődő érában viszont már 17 (10 már lebonyolított és 7 jövőbeni) olyan nagy válogatott-tornát számolhatunk össze, amelyet több ország rendez(ett).

A világ első társrendezése pofonegyszerű volt: az 1993-as CONCACAF-Aranykupát Mexikó és az Egyesült Államok rendezte meg, egy helyszín Mexikóvárosban, egy Dallasban, ennél jobban nem kellett bonyolítani. A 2000-es holland–belga Eb-pályázat már jóval komplikáltabb volt, de sikert aratott: a két Benelux-állam kimondottan jó kontinenstornát tartott. Jöhetett a 2002-es világbajnokság, de itt már a külső kényszer is szerepet játszott. Japán és riválisa, Dél-Korea eredetileg külön-külön készült rendezőnek, de az ázsiai, az európai és a világszövetség noszogatására végül összeállt, történelmi ellentétei és rivalizálása ellenére. A japánokat különösen nehezen lehetett meggyőzni arról, hogy társuljanak.

Győzelem ez nekünk és vereség Japánnak. A japánok nem akartak társrendezést, de az utolsó pillanatban beadták a derekukat. Mi nyertünk

idézte a New York Times a dél-koreai pályázati bizottság egyik tagját, Kim Ga Jungot. A japán J-League akkori főnöke, Mori Kendzsi „a legrosszabb forgatókönyvnek” minősítette a társrendezést.

Volt mit elsimítania a közös rendezőbizottságnak a következő években, Sepp Blatter meg is jegyezte, hogy nem ilyen „házasságra” gondolt. Csak egy apró példa:

a két szervező fél delegációinak három órába telt megállapodniuk a torna hivatalos nevében – az eldöntendő kérdés az volt, hogy Korea vagy Japán jöjjön előbb.

Ám előbb újjáépült a két ország stadion-infrastruktúrája, majd sikeres lett az első világbajnoki társrendezés is – rekordszámú helyszínen (10 Japánban, 10 Dél-Koreában). Vb-társrendezést azóta sem láttunk, de 2026-ban és 2030-ban kettőt is fogunk. Kontinentális szinten a társrendezés megszokottá vált: csak az Óceánia-bajnokságnak és a Copa Américának nem volt még több házigazdája, minden más FIFA-zóna viadalának már igen. A jövőben pedig ez lehet a norma.

Ennek az oka a leginkább az, hogy elkezdtek túl nagyra és költségesre nőni a tornák. Az alábbi ábrán a világbajnoki rendező(k)re háruló terheket mutatjuk be: a vébén játszó csapatok, a helyszínek és a mérkőzések számát.

Made with Flourish

 

Kontinentális szinten is emelkedő a trend: az Európa-bajnokságon 2016-ban volt létszámemelés (16 helyett 24), az Ázsia Kupán és az Afrikai Nemzetek Kupáján 2019-ben (16 helyett 24), a CONCACAF-Aranykupán szintén 2019-ben (12 helyett 16). A Copa América hagyományosan tízcsapatos mezőnye rendre vendégcsapatokkal duzzad fel (2016-ban és 2024-ben rekordot jelentő 16-ra). Mindenből (túl?) sok lesz: meccsből, csapatból, a csapatokkal utazó szurkolótáborokból. És ne feledjük: a delegációknak bázist és megfelelő szállást is kell biztosítani, megfelelő edzőkomplexummal a közelben. Ez hatalmas költség és kihívás a rendező(k)nek. Ha a 48 csapatos vb-vel számolunk: bő 30 év alatt megduplázódott a világbajnokság résztvevőinek létszáma , mint ahogy duplázódott-triplázódott a legtöbb kontinensviadalé.

Sport24 - Előfizetés logó
Kedves Olvasónk!
A cikk elolvasása regisztrációhoz kötött.
Sport24 - Előfizetés logó
Regisztrálj, és tarts velünk!
Szolgáltatásaink köre folyamatosan bővül.
A Sport24 cikkei átmenetileg előfizetés nélkül, regisztrációval elérhetőek.
Magyarország legjobb focis tartalmai továbbra is a Sport24-en olvashatók, próbáld ki most!
Olvasói sztorik