Az évszázad mérkőzésének Kaiserslauternben a Bayern München elleni 7-4-et tartják. Az FCK öt labdarúgót adott az 1954-es vb-döntőben a magyarokat 3-2-re legyőző nyugatnémet tizenegybe, tehát a „Jahrhundertspielhez” hasonló jelentősége van a „Das Wunder vom Betzenberg” minősítésnek is. (A Betzenberg a stadion, illetve az annak otthont adó városi magaslat elnevezése.)
Erich Ribbeck, a Kaiserslautern szakvezetője azt mondta a mérkőzés után:
Ez edzői pályafutásom legszebb napja.
A Bild így írt a találkozóról: „Minden idők legnagyszerűbb játéka.” Ernst Diehl pedig ekképpen kommentált a ZDF televízió összefoglaló műsorában: „Még most sem hiszem el.”
Sepp Maier, a Bayern hálójának világklasszis őre maró öngúnnyal említette:
A következő meccsünkre léceket és szögeket kell vinnünk, hogy bedeszkázzuk a kaput.
Rajta kívül négy olyan játékost – Franz Beckenbauert, Georg Schwarzenbecket, Uli Hoenesst, Gerd Müllert – vonultatott fel a müncheni csapat, aki 1974 nyarán részese volt a vb-döntőben a hollandok fölött aratott 2-1-es nyugatnémet győzelemnek. (A szintén világbajnok Paul Breitner sérülése miatt hiányzott a lauterni mérkőzésről. Ahogyan akkoriban írták: „Kimaradt a gyalázatból.”)
A Bayern bő fél óra múltán 3-0-ra, majd az 57. percben 4-1-re vezetett. A 35 ezer néző közül sokan elindultak hazafelé. Ám egy perccel azután, hogy – ki más? – Gerd Müller, a nemzet bombázója megszerezte a negyedik müncheni gólt, Klaus Toppmöller fejessel szépített.
Toppmöller, aki 1972 és 1980 között 108 gólt szerzett az FCK színeiben, így emlékezett a korszakra: „Annak idején minden voltunk, csak topcsapat nem. Több rombolóval, mint építővel álltunk fel, ráadásul vendégségben rendre beástuk magunkat, így elvétve nyertünk idegenben. Azon az októberi napon pedig 1-4-nél halálos csend honolt a saját stadionunkban, a teljes megaláztatás fenyegetett bennünket.”
Ám a csatár megmozdulása szárnyakat adott az Entling – Huber, Diehl, Schwager, Fuchs – Ackermann, Bitz, Laumen – Sandberg, Toppmöller, Pirrung összetételű kaiserslauterni együttesnek.
ezt Bernd Gersdorff nem is tudta elviselni, az aznap is duplázó kétszeres nyugatnémet gólkirályt Horst Bonacker játékvezető kénytelen volt kiállítani.
Nemcsak Gersdorffot zaklatták fel a nem várt események. Seppl Pirrung, aki karrierje legjobb meccsén mesterhármast jegyzett, így beszélt az ellenfél Császáráról: „Beckenbauer azt sem tudta, merre van a felezővonal.”
Ehhez Herbert Laumen is hozzájárult. A középpályás-csatár harminc évesen szerződött a Werder Brementől az FCK csapatához, és nyolcadik lauterni meccsén ő szerezte az utolsó két gólt. Laumen 1968 tavaszán kétszer szerepelt az NSZK válogatottjában (Belgium 3-1, Wales 1-1), aztán mintha elvágták volna. De ’73 őszén újjászületett.
Robert Schwant, a német labdarúgás történetének első főállású menedzserét ellenben a szívroham kerülgette. A Bayern-főnök, aki szerényen azt hangoztatta, hogy csak két értelmes embert ismer, „Robert Schwant reggel és Robert Schwant este”, letaglózva említette: „Nem mondhatjuk, hogy ez bármelyik csapattal megeshet. A Bayern ugyanis nem vethető egybe bármely más csapattal.”
