Negyven éve már: „Kölniekkel játszó lila tünemény”

A brillírozó Törőcsik András megbabonázott hétezer nézőt és egy kölni labdarúgót. Paul Steinert az első gól előtt szó szerint leültette a trükkös center, pedig október második felében már hűvösek az esték, hideg és kemény a talaj. (A Meteorológiai Intézet jelentése szerint „többfelé fújt erős, időnként viharos északi szél”, nyilván ezért volt csak harmadház a Megyeri úton.)

Az Újpest–1. FC Köln KEK-párharc esélyesének a nyugatnémet együttest tartották, amely az előző szezonban ezüstérmet érdemelt ki a Bundesligában, és elhódította az NSZK kupáját, miután a szó szerint kölni döntőben 1-0-ra legyőzte a városi rivális Fortunát. A helyi vetélytárs amúgy a másodosztályban játszott, de a kupa negyeddöntőjében megismételt mérkőzésen kiejtette a Mönchengladbach, majd a legjobb négy között 5-0-val (!) a másik Borussia, a Dortmund csapatát.

A Müngersdorfer stadionban rendezett csúcstalálkozó egyetlen gólját Pierre Littbarski szerezte, a Kicker pedig azt írta róla: „A kicsi a legnagyobb.” A sportmagazin világklasszissá nyilvánította a szélsőt, aki 1982-ben együtt játszott vb-döntőt két klubtársával, Harald Schumacherrel és Klaus Fischerrel, 1986-ban szintén vb-ezüstérmet kapott Schumacher és az 1980-ban Eb-győztes Klaus Allofs társaságában, majd 1990-ben világbajnok lett a Megyeri úton tévútra küldött Steinerrel egyetemben.

A KEK-meccset megelőzően az Újpest a bajnokságban 2-0-ra nyert az addig veretlen Győri ETO ellen, és már akkor úgy vélte a Népsport: „Sajnálhatják a lila-fehér csapat szurkolói, hogy ezt az estét kihagyták, noha a tévén is mindent láttak.”

Még inkább bánhatták, amiért a „kölni” parádénak nem a helyszínen tapsoltak. Törőcsik a szédítő cselek után előbb Kiss Sándor fejére emelte a labdát, majd Kisznyér Sándort indította tanárian, és a remekelő lilák a szünetben 2-0-ra vezettek. A táncos Törőről a tollal finom pengés Szabó Ferenc ekképpen fogalmazott a Népszabadságban:

Az újpestiek első számú játékosa két olyan gólpasszt adott, amelyet a legrangosabb jégkorongbajnokságokban csupa nagybetűvel jegyeznének. Milyen jó volna, ha egyszer konzerválni tudná formáját, s akkor így kezdődne a válogatott összeállítása: Törőcsik. Majd következne a kapus meg a többi…

Egy óra múltán, Kiss újabb góljával már 3-0 volt az állás. Az állhatatos Steiner szépített ugyan, ám a Kölner Stadt-Anzeiger így írt a nyugatnémetekről: „Ha Schumacher nem véd olyan kiválóan, akkor az első hatvan percben akár fél tucat gólt is kaphattak volna.”

A találkozó az 1966-os Újpest–Köln Vásárvárosok Kupája-mérkőzésre emlékeztetett. Hiába játszott akkor is három vb-ezüstérmes – Wolfgang Weber, Hannes Löhr és az 1974-ben világbajnokká előlépő Wolfgang Overath – a vendégcsapatban, a Szentmihályi – Káposzta, Csordás, Noskó, Sóvári – Solymosi, Göröcs – Kuharszki, Bene, Dunai II, Zámbó összetételű lilák nagyszerű játékkal 4-0-ra nyertek.

Tizenhét esztendővel később Szendrei – Kozma, Kovács József, Sarlós, Tóth József – Kardos, Steidl, Kisznyér – Kiss Sándor, Törőcsik, Fekete volt az összeállítás, a duplázó Kiss pedig azt mesélte: „Engem a vezetőség majdnem minden évad végén el akart cserélni egy-egy másik játékosért. Temesvári Miklós edző volt az, aki ragaszkodott hozzám.”

Fekete László el is igazolt a Megyeri útról, miután térdsérülése csak lassan jött rendbe, és az újpesti klubvezetés könyörtelenül lemondott róla. Egy évet az NB II-ben játszott, a Volánt visszasegítette az élvonalba. Aztán 1983 nyarán nemhogy hazahívták Újpestre, de megtették csapatkapitánynak.

Ezúttal helyesen cselekedtek, mert

a csatár főszerepet alakított november 2-án, a KEK-visszavágó napján,

amikor a Minisztertanács kinevezte az Országos Testnevelési és Sporthivatal két elnökhelyettesét, Aján Tamást és Schmitt Pált. Noha az idő közben kölni edzővé öregedő Löhr azt mondta, hogy „az 1-3 ellenére sem lehet kétséges a továbbjutásunk”, Szabó kollégám megint szárnyalhatott, és az újabb alkalmat sem mulasztotta el, mert azt jelentette az NSZK-ból: „Kölniekkel játszó lila tünemény.”

A bemondás nem teljesen fedte a valóságot, mivel öngóljára rendes góllal válaszolt Gerd Strack, aztán Littbarski küldött a kapuba egy legurított szabadrúgást, majd Klaus Allofs a második félidő harmadik percében beállította az újpesti eredményt, pontosabban annak fordítottját (3-1). Négy perccel később Littbarski kettesben maradt Szendrei Józseffel, de a hol „Fernandelnek”, hol „Csámpinak” becézett válogatott kapus bravúrosan mentett.

Ám nem lehetett fellélegezni: a 65. percben Sarlós András elbuktatta Fischert, mire Svein Inge Thime norvég játékvezető – civilben sportújságíró – második sárga lappal kiállította a védőt. Úgy tetszett, elszállt minden remény.

Három perccel ezután azonban Kardos József előretört, beívelt, és Fekete „Golyó” pompás vetődéses fejessel lepte meg Schumachert (3-2). A szépítés annyit tett, hogy a kölnieknek legalább két gólt kellett még szerezniük a továbbjutáshoz, de Klaus Allofs révén csak egyet értek el (4-2).

Az újpesti öröm óriási, az eredmény értéke nagy volt, hiszen a Köln akkoriban többször is bombaformában mozgott:

a KEK első fordulójában a Wacker Innsbruckot 7-1-re, a bajnokságban az Eintracht Frankfurtot 7-0-ra verte, a kettő között pedig a Bundesligában 2-0-ra legyőzte a Bayern Münchent. Igaz, a lila sokk után csak egy meccset nyert az ősszel, és végül a hatodik helyen zárta az évadot.

Az Újpest negyedik lett a Honvéd, a Győr és a Videoton mögött. A KEK-ben a legjobb nyolcig jutott, a negyeddöntőben az itthoni 2-0 után százhúsz perces küzdelemben 3-0-ra kikapott a címvédő – az 1983-as döntőben a Real Madridot legyőző – Aberdeentől.

De tényező, sőt színfolt volt, az biztos.