A szerbek elleni két győzelem után a magyar válogatott nem kisebb célért utazott Kaunasba, mint hogy egy esetleges győzelemmel matematikailag is bebiztosítsa a csoport első két helyének valamelyikét, és ezzel 1986 után először egyenes ágon is kijusson egy válogatott tornára. Ehhez a csoport negyedik helyén álló litvánokat kellett volna két vállra fektetni, akik azonban az utóbbi időben javuló formát mutattak: szombat este például Bulgáriát idegenben győzték le 2-0-ra.
Bár Marco Rossi csak egy helyen változtatott a szombati kezdőcsapathoz képest, ennek, mint látni fogjuk, komoly jelentősége lett. Dibusz előtt – Willi Orbán távollétében – ezúttal is Fiola, Lang és Szalai Attila volt a három belső védő, a két szélt pedig Loic Négo és Kerkez Milos játszotta be. A középpályán azonban Szoboszlai Dominik ezúttal szokatlan módon hatosként, egy sorral hátrébb került Nagy Ádám mellé, Sallai és Varga mellé pedig az Amerikában játszó Gazdag Dániel csatlakozott. Ha nagyon ragaszkodunk a számokhoz, 3-5-2 helyett tehát inkább 3-4-3-as felállásban játszott a magyar válogatott.
A litván szövetségi kapitány tartotta magát a leggyakrabban alkalmazott 4-2-3-1-es szisztémához. Zubas kapus előtt így Lasickas, Girdvainis, Leikatas és a bolgárok ellen duplázó felfutó balhátvéd Sirvys kapott helyet a védelemben. A középpályán Vorobjovas és a brüsszeli légiós Utkus szűrt, a vonalak között Chernykh, Slivka és a torinói, legmagasabb piaci értékűre taksált Gineitis támogatta a középcsatár Paulauskas játékát.
Előzetesen is számítani lehetett arra, hogy a mérkőzés forgatókönyve merőben más lesz, mint a szerbek ellen, és a magyar válogatottnak kell többet birtokolnia a labdát. Bár a legelső selejtezőn a bolgárok elleni győzelem alkalmával a mieink labdával is megnyugtatóan teljesítettek, a montenegrói döntetlen alkalmával már elég sokat akadozott a támadójáték. A litvánok elleni hazai mérkőzés azonban ismét domináns támadójátékot hozott, sok pozíciós szabadsággal.