Lidérces első félidő után nagy mentés – mi nem működött a litvánok ellen?

A szerbek elleni két győzelem után a magyar válogatott nem kisebb célért utazott Kaunasba, mint hogy egy esetleges győzelemmel matematikailag is bebiztosítsa a csoport első két helyének valamelyikét, és ezzel 1986 után először egyenes ágon is kijusson egy válogatott tornára. Ehhez a csoport negyedik helyén álló litvánokat kellett volna két vállra fektetni, akik azonban az utóbbi időben javuló formát mutattak: szombat este például Bulgáriát idegenben győzték le 2-0-ra.

Bár Marco Rossi csak egy helyen változtatott a szombati kezdőcsapathoz képest, ennek, mint látni fogjuk, komoly jelentősége lett. Dibusz előtt – Willi Orbán távollétében – ezúttal is Fiola, Lang és Szalai Attila volt a három belső védő, a két szélt pedig Loic Négo és Kerkez Milos játszotta be. A középpályán azonban Szoboszlai Dominik ezúttal szokatlan módon hatosként, egy sorral hátrébb került Nagy Ádám mellé, Sallai és Varga mellé pedig az Amerikában játszó Gazdag Dániel csatlakozott. Ha nagyon ragaszkodunk a számokhoz, 3-5-2 helyett tehát inkább 3-4-3-as felállásban játszott a magyar válogatott.

A litván szövetségi kapitány tartotta magát a leggyakrabban alkalmazott 4-2-3-1-es szisztémához. Zubas kapus előtt így Lasickas, Girdvainis, Leikatas és a bolgárok ellen duplázó felfutó balhátvéd Sirvys kapott helyet a védelemben. A középpályán Vorobjovas és a brüsszeli légiós Utkus szűrt, a vonalak között Chernykh, Slivka és a torinói, legmagasabb piaci értékűre taksált Gineitis támogatta a középcsatár Paulauskas játékát.

Előzetesen is számítani lehetett arra, hogy a mérkőzés forgatókönyve merőben más lesz, mint a szerbek ellen, és a magyar válogatottnak kell többet birtokolnia a labdát. Bár a legelső selejtezőn a bolgárok elleni győzelem alkalmával a mieink labdával is megnyugtatóan teljesítettek, a montenegrói döntetlen alkalmával már elég sokat akadozott a támadójáték. A litvánok elleni hazai mérkőzés azonban ismét domináns támadójátékot hozott, sok pozíciós szabadsággal.

Az első félidő azonban hidegzuhanyként érte a magyar válogatottat: Marco Rossi csapata az első negyvenöt percben egyáltalán nem is tudott akcióból kapura lövésig jutni.

A korábbinál sokkal nagyobb önbizalommal pályára lépő litván válogatott a mérkőzés elején agresszívan, emberfogással támadta le a magyarokat. 4-2-3-1-es alapfelállásukban a középcsatár Paulauskas szorította oldalra a labdást, a három támadó középpályáshoz pedig szükség esetén a Vorobjovas–Utkus duó egyik tagja is csatlakozott az emberre fellépve, a másikuk pedig a védősor és a középpálya közötti területet szűrte meg. Ha pedig mégis sikerült előre juttatni a labdát, akkor szükség esetén a védők is kiléphettek a visszalépő támadójukkal.

Litván letámadás: a hazaiak a pályát széltében elfelezve egy oldalra terelik a támadást, majd emberfogással őrzik a passzopciókat. A legtöbb magyar csak a kapunak háttal tud labdát kapni és kifordított, kedvezőtlen testhelyzetben tud passzolni.

A baltiak jól megkomponált letámadása teljesen kibillentette a ritmusból a nyugodtan építkező magyar válogatottat. Mint már szó volt róla, az utóbbi egy évben a magyar válogatott a pozíciós játékelemein kívül egyre többször próbálkozott egy nagyobb szabadságfokkal működő, labdához pozicionált játékszervezéssel. Sajnos azonban most is gyakran előfordult, hogy az egyéni mozgások nem voltak kellő összhangban, így a végeredmény sem egy jól működő, „megkomponált káosz” lett. Bár a magyar válogatott játékosai sok mozgással, pozícióváltással játszottak, mégis sokszor azt láthattuk: mindenki mozgásban van, de senki nincs a megfelelő pillanatban a megfelelő pozícióban.

A játékosok közötti távolságok az első félidőben egyáltalán nem voltak megfelelőek, a mieink nehezen találták meg, hogy a kitámadó ellenfelekkel szemben kinek mikor kellene visszalépnie vagy éppen beindulnia. Szoboszlai mélységi játéka sem sült el jól: az újonnan bekerülő Gazdag játékán látszik, hogy sokkal inkább árnyékék, mint középpályás, ezért gyakran akkor is előre indult, amikor labdát kellett volna tartani. Ezáltal a három középső játékos közötti harmónia felborult. Az is szembetűnő volt, hogy a pozíciók rugalmas értelmezése miatt a játékosok többször is megfeledkeztek a szélesség biztosításáról, ami az ellenfél védekezését is összébb húzta.

Rosszul menedzselt távolságok: a litvánok most nem támadnak le magasan, ám Szoboszlai és Nagy Ádám is visszalép, miközben elöl többen is egyszerre indulnak előre, ívelés lesz a vége.

A litván válogatott a játékidő mindössze 35 százalékában birtokolta a labdát, ám az első félidőben egyértelmű volt: bár nem náluk van a labda, valójában mégis ők kontrollálják a mérkőzést. Az első gólt Cernyk egy cselsorozat után jól eltalált lövéssel szerezte. Törvényszerű volt, hogy a gólt megelőző jelenetben a támadásban szétszakadt magyar válogatott az elveszített labdára sem tudott reagálni. A második gólt pedig a szombati után ismét egy szögletből kapta a pontrúgásokban korábban nagyon erős magyar válogatott, noha a litvánok a szerbekhez képest más stratégiát alkalmaztak.

Az első litván gól. A magyar válogatott az ellenfél térfelének közepén veszít labdát. A labda vonala előtt helyezkedő négy játékos eleve kizárva védekezésből, ezért a többieknek is be kell hátrálnia. Nego a jobb félterületből nem ér vissza, így Cernyk egyedül vezetheti Fiolára a labdát, a Nagy Ádám melletti résben pedig a kapuba lő.

A második litván gól. A szerbekkel ellentétben ők nem az öt és felest töltik túl, hanem a rövid oldalra fókuszálva a hosszú kapufához érkező embert szabadítják fel. Syrvis Kerkez vak oldaláról érkezik, és az átívelt labdából a kapuba talál.

A lidércesen rossz első félidő a két évvel ezelőtti albán vereségek rémképét idézte fel, a szünetben ezért a szakmai stáb azonnal változtatott. A középpályán visszaállt a régi rend: Gazdag nem futott ki a második félidőben, Styles behozatalával pedig Szoboszlai is visszamehetett az eredeti pozíciójába.

A második félidőben a játékosok közötti távolságok hosszában némileg lecsökkentek, szélességben pedig a mieink egyre többször tudták tudatosan túltölteni a labda oldalát. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a szünet után a hazaiak is visszavettek a letámadásból, és sokkal inkább magukra engedték a magyar támadásokat. Nem véletlen, hogy a kaotikus szerkezet és a hiányzó szélesség néha még mindig előfordult a magyar válogatott játékában.

Rövidebb távolságok, a játékosok túltöltik a labda oldalát, az első komolyabb helyzet.

Sallai jó felismeréssel, harmadik emberként indul be az üres területbe, és kerül helyzetbe.

Önmagában tehát nehéz megmondani, hogy a félidei változtatás mennyiben javította a csapat játékát: ne feledjük, hogy Szoboszlaival már a tavalyi, vagy tavalyelőtti mérkőzéseken is megtörtént, hogy túl mélyen kellett visszajárnia a labdáért. A hátrébb vont litván védekezésnek köszönhetően pedig a labdakihozatal ritmikai problémái is részben eltűntek. Mindezek ellenére a második félidőben a magyar csapat már több ígéretes támadást is vezetett, és labdával is hosszú periódusokra be tudott rendezkedni az ellenfél térfelén a litvánokat a kapujuk elé szögezve. Az egyenlítés ugyanakkor mégiscsak Szoboszlai büntetőjéből, valamint Varga révén egy szögletből jött össze, akciógólt tehát nem szerzett a magyar válogatott.

A magyar válogatott a büntetőt leszámítva is valamivel magasabb xG-mutatót tudott kidolgozni a mérkőzésen. Mezőnyjátékból (open play) ugyanakkor alig tudtunk a litvánok fölé kerekedni, az első félidő értéke pedig 0.00, azaz nulla volt.

A magyar válogatott második félidei küzdőszellemét dicséret illeti, hiszen kétgólos hátrányból felállni a mai futballban bármilyen ellenféllel szemben komoly teljesítmény.

Az első félidei mellett ugyanakkor nem szabad szó nélkül elmenni: Marco Rossi csapatától továbbra is hiányzik, hogy defenzívebb ellenfelekkel szemben labdával is egyenletes teljesítményt nyújtson. A Bulgária és Montenegró elleni két záró összecsapás november közepén kitűnő lehetőség lesz arra, hogy a mieink javíthassanak ezen a problémán. Továbbra is kegyelmi állapotban vagyunk: a hátralévő két meccsen mindössze egy pont is elég az üdvösséghez.