Eljött a világ vége Londonban, a lengyel cirkuszi bohóc és társai kiejtették Angliát a vb-selejtezőn

A búcsúnak volt előzménye. Az év júniusában Chorzów-ban a lengyelek 2-0-ra nyertek a szigetországiak ellen, miután a 105-ödször (összesen 108-szor) válogatott Bobby Moore a második félidő elején, 1-0-nál cselezni próbált, ám Wlodzimierz Lubanski elvette tőle, és a kapuba vitte a labdát.

Alf Ramsey angol szövetségi kapitány – a 6-3-as, pontosabban 3-6-os angol válogatott jobbhátvédje – úgy gondolta, változtatni kell hátul, ezért Moore helyett beállította Norman Huntert. A leedsi védő abban az esztendőben az osztrákok 7-0-s legázolása alkalmával játszott a válogatottban először, majd a lengyelek elleni „visszavágón” másodszor, ám a vb-selejtezőn épp olyan hibát követett el, mint Moore Lengyelországban: Grzegorz Latónak ajándékozta a labdát a félpályánál, a szélső a tizenhatosnál megjátszotta Jan Domarskit, aki a rövid (bal) sarokba lőtt.

Ezzel szerzett vezetést a 90 587 nézővel zsúfolt Wembley-ben a Tomaszewski (Lódz) – Szymanowski (Wisla Krakkó), Gorgon (Górnik Zabrze), Bulzacki (Lódz), Musial (Wisla) – Cmikiewicz, Deyna (mindkettő Legia Varsó), Kaszperczak (Stal Mielec) – Lato, Domarski (mindkettő Stal), Gadocha (Legia) összetételű lengyel csapat, majd az angol felsülés után Hunter kisfia az iskolából hazaérve azt kérdezte:

Apa, igaz, hogy miattad nem játszunk a világbajnokságon?

Az osztrákok elintézése után a The Guardian azzal a címmel jelent meg: „Angol keringő”. Leopold Stastny, a kárvallottak kapitánya pedig kijelentette: „Anglia újra megtaníthatja a világnak, hogyan kell futballozni.”

A habkönnyű hetes sokakat megszédített. Brian Clough edző, aki két nappal korábban vált meg a Derby Countytól, és az ITV szakkommentátora volt a vb-selejtezőn, „kesztyűs cirkuszi bohócnak” nevezte Jan Tomaszewski lengyel kapust, nem feltétlenül a híres brit fair play jegyében. Egyúttal azt tanácsolta a televíziónézőknek, hogy „ne izguljanak, élvezzék az angol győzelmet”.

Másnap a Przeglad Sportowy című lengyel újság azt jelentette: „Tomaszewski a Wembley-csata hőse.’’ A Képes Sport is úgy látta: „Tomaszewski egyszerűen legyőzhetetlen volt.” Teljesítményére jellemző, hogy a Shilton (Leicester) – Madeley (Leeds), McFarland (Derby County), Hunter (Leeds), Hughes (Liverpool) – Bell (Manchester City), Currie (Sheffield United), Peters (Tottenham) – Channon (Southampton), Chivers (Tottenham), Clarke (Leeds) összeállításban pályára lépő angolok 36-szor lőttek kapura – a lengyelek mindössze 2-szer –, és csupán tizenegyesből tudta a hálójába küldeni a labdát Allan Clarke.

Maga Tomaszewski utóbb így nyilatkozott: „A Wembley után minden megváltozott. A csúnya kiskacsából hattyú lett.”

Pedig a lengyel válogatott 1972-ben olimpiai bajnoki aranyérmet nyert

– a döntőben az 1964-es és az 1968-as nyári játékokon egyaránt győztes magyar csapatot győzte le 2-1-re –, de az olimpiai torna nem került a nyugati címoldalakra, már csak azért sem, mert a legjobb négy közé négy szocialista ország együttese (Lengyelországé, Magyarországé, az NDK-é és a Szovjetunióé) jutott, mivel azok a válogatottjaikat szerepeltették, míg a szabad világ az utánpótlással képviseltette magát.

London után Edward Gierek, a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára és Piotr Jaroszewicz miniszterelnök táviratban gratulált a továbbjutó csapat játékosainak és vezetőinek. Ugyanakkor Angliában teljes volt az elkeseredettség.

Peter Shilton kapus, aki Clarke büntetőjénél hátat fordított, mert nem mert odanézni, úgy vélte: „A játék képe alapján öt góllal kellett volna nyernünk.” Az akkor még csak 2-szeres, összesen 63-szoros válogatott Keegan pedig duplán csalódott, mivel azt mesélte: „Néhány perc volt hátra, amikor Ramsey szólt, hogy »Kevin, vetkőzz!« Kezdtem levenni a melegítőalsómat, de aztán kiderült, hogy a kapitány Kevin Hectort akarja beállítani.”

A Daily Telegraph arról számolt be: „Sok könny hullott a Wembley-ben”, míg a Daily Mail első oldalán ez szökött az olvasók szemébe: „Fekete október”.

Ramsey „élete legsötétebb napjának” nevezte 1973. október 17-ét,

és hozzátette: „Az az este tíz évet vett el tőlem.” A kudarcot nem bocsátották meg neki: bár hat hónapig még a posztján maradhatott, tizenegy évnyi év szolgálat után elbocsátották.

Ramsey 1966-ban a futballtörténet egyetlen angol világbajnoki címéig vezette csapatát – igaz, a diadalban a hazai rendezésnek a sportszerűségtől távol eső előnyei is szerepet játszottak –, ám Anglia labdarúgása számára 1973-ban értek véget visszavonhatatlanul a hatvanas évek.

A Zycie Warszawy című lengyel napilap persze lelkendezett: „Régen vártunk erre a pillanatra, és végre elérkezett.” Lato megemlítette: „Az utolsó három perc volt a leghosszabb periódus pályafutásom során.”

A szélsőt 1971-ben, az NSZK elleni hamburgi mérkőzésen (0-0) avatta fel Kazimierz Górski szövetségi kapitány, aki aztán fokozatosan beépítette válogatottjába a szintén nála kezdő Miroslaw Bulzackit, Wladyslaw Zmudát, Henryk Kaszperczakot, Andrzej Szarmachot. (Vezényletével vált törzstaggá Antoni Szymanowski és Leslaw Cmikiewicz is.)

Lato 1974-ben a világbajnokság gólkirálya lett, a lengyel válogatott pedig úgy futott be a harmadik helyre, hogy felülmúlta – a többi közt – Argentína (3-2), Olaszország (2-1) és Brazília csapatát (1-0), az elődöntőben pedig leginkább Sepp Maier bravúros védései fosztották meg a nyugatnémetek legyőzésétől (0-1). A házigazdák kapusa olyan produkciót nyújtott a hallatlanul heves esőzéstől uszodára emlékeztető frankfurti Waldstadionban, amilyennel Tomaszewski rukkolt ki a Wembley-ben.

A 63-szoros lengyel válogatott kapus tíz évvel ezelőtt így beszélt a legendás vb-selejtezőről:

Soha nem néztem meg felvételről a londoni meccset. De minden percére emlékszem.