Thierry Henry elkezdett lelkileg megnyílni, és ebből mindannyian tanulhatunk

Bármennyire is furcsa leírni, de közel 25 éve hallgatom Thierry Henryt. Sosem találkoztam vele, sosem beszéltem vele személyesen, mindössze interjúkon keresztül láttam felnőni a francia válogatottal, világbajnokká válni 1998-ban, csiszolni az angol tudását az Arsenalnál, majd televíziós szakkommentátorrá válni a játékoskarrierje után. A megszállott focirajongását és a kimért, ütemes válaszait annyiszor hallottam, hogy ha a hangja csak összekarcolt bakelitlemezről szólna, akkor is felismerném a lejtéséből. Mostanában viszont valami megváltozott.

Az ember először nem is veszi észre, hogy egy meccs utáni stúdióban úgy köszön oda a Lens edzőjének, hogy

Jó estét kívánok, először is: hogy van?.

Elsikkadt, amikor Neymar formahanyatlásakor azt firtatta, hogy a játékos lehet, hogy nincs rendben pszichésen. Aztán megjelent róla egy őszinte hangvételű portré egy francia lapban, melyben az apjával való kapcsolatáról beszélt. Később egy válogatott sajtótájékoztatón egy labdarúgó öngyilkossági kísérlete kapcsán fogott hosszú percekig tartó monológba a mentális egészségről. Végül Gary Lineker podcastjában arról beszélt, hogy hogyan nézett szembe az őt évekig gyötrő teljesítménykényszerével, aztán a beszélgetés egy pontján elhangzott az a mondat, hogy: „Rendben vagyok magammal”. („I’m in tune with myself.”)

És ekkor tört rám a felismerés, hogy a megszólalásai nem a semmiből jönnek. Abból fakadnak, hogy Henry egy nagyon fontos önmegismerési folyamaton ment keresztül. Henry olyan lett, mint aki a fényképalbuma mellé mutatóba odatartaná a fotónegatívjait is. Mindenki ismeri Henry fociőrült, Micah Richardscal szájkaratézó, elegáns kiállású oldalát, de

mostanában egyre többször jut szóhoz Thierry, a vágyakkal és félelmekkel küzdő hétköznapi ember is.

2023-ban ez nem annyira újdonság a sportolók között. Tavalyelőtt a többszörös Grand Slam-győztes teniszezőnő, Oszaka Naomi hagyta ki önként a Roland Garrost és Wimbledont is, döntését kíméletlenül a depressziójával indokolta. Nem sokkal később a tornasport legnagyobb sztárja, Simone Biles is több tornáról, köztük a tokiói olimpiáról is kihátrált, arra hivatkozva, hogy a gyakorlatainál görcsös félelem fogta el. A férfi labdarúgók között kevesen mertek igazán megnyílni: Andres Iniesta és Bojan Krkic is inkább a karrierjük vége felé kezdtek el szorongásról, gyászról vagy pánikrohamokról beszélni. Henry sem hagyta tárva az ajtót.

Visszatekerve a megszólalásait, a gyújtópontot valahol a pandémia körül kell keresni, ami egybeesik azzal, amikor belevágott az edzősködésbe. 2021 februárjában, amikor önként távozott a CF Montrealtól, a személyes indoklásában az állt, hogy „az elmúlt időszak elmondhatatlanul nehezen alakult számomra. A világjárvány miatt egy évig nem láthattam a gyerekeimet. (…) Ez a különlét túl nagy terhet jelentett mindenkinek, ezért fájó szívvel, de úgy döntöttem, hogy visszaköltözöm Londonba.” Nem vitatva az állítás valódiságát, ekkor még úgy tűnhetett, hogy a közlemény elfedi azt az apró részletet, hogy Henry a montreali ideje alatt nyolc győzelmet és két döntetlent ért el, 13-szor pedig kikapott.

Mint kiderült, nem volt ürügy. Nemrég Lineker podcastjában feszegették a kérdést, ahol Henry azt mondta, a leállás idején az egyedülléte apránként mélysötét magányba fordult.

Életemben először olyan helyzetbe kerültem, hogy nem tudtam elfedni a démonaimat

– mondta Henry. „Ahogy egyedül találtam magam, olyan kérdések kavarogtak bennem, hogy ki vagy te foci nélkül? Milyen ember vagy? Mi tesz boldoggá? Hogy viselkedsz emberek mellett?” Amikor aztán a bajnokság újraindult, a játékosai személyes gondjai is felülírták a szakmai munkát. „Az egyiküknek ekkor született gyermeke, a másik elvesztette az édesapját, a harmadik szorongással küzdött. Egy idő után nem is foglalkoztunk az eredményekkel, az egészet pszichológiailag kellett megoldani. És ez így ment egy évig” – mondta egy L’Équipe-nek adott interjúban.

A koronavírus mellett az edzősködés is egy érdekes katalizátor. „Minden játékos más, nem beszélhetsz mindenkivel ugyanúgy” – mondta Henry arról, hogy miben találja meg a mindennapok kihívásait. „Dolgozik bennem a vágy, hogy át tudjam adni, amit tudok. El akarok magyarázni dolgokat. Láttatni akarom azt a másikkal, amit én látok. Sokszor ezt demonstrálni próbálom, amitől a játékosok azt gondolhatják, »ez most fel akar vágni nekem?« Holott pont az ellenkezőjét!” – ecsetelte Henry a túlmagyarázásra hajlamos vonását, ami egy TV-stúdióban jól jön Jamie Carragher mellett, de fiatal és önérzetes labdarúgók mellett inkább a visszájára sülhet el. Henry pszichológia iránti érdeklődése fakadhat abból is, hogy egyszerűen csak jobb edző akar lenni, és így keresi az utat a játékosaihoz.

A focistalét persze rezonál Henryval. Gyakran viszont elhanyagoljuk, hogy mekkora lelki terhet jelent egy játékosnak egy klubváltás. Amikor Henry elhagyta az Arsenalt a Barcelonáért, saját bevallása szerint is közel egy év kellett ahhoz, hogy megszokja az új körülményeket. „Egy évig nem éreztem jól magam. Sérülten érkeztem, épp váltam a feleségemtől, új játékrendszerbe kellett beleszoknom, minden összegabalyodott bennem.” Henry szerint mindezt nem varrhatta senki nyakába, egyedül kellett mindennel megbirkóznia. De nem merte felvállalni, félt, hogy mások szemében gyengének fog tűnni.

Henry sokat beszél a sebezhetőségről. Nem tudni, hogy van-e összefüggés, de minden idők legnézettebb TED-videói között szerepel az a 2010-es, „The power of vulnerability” (A sebezhetőség ereje) című előadás Brené Browntól, mely arról szól, hogy mentális egészség és az emberi kötődés egyik fontos feltétele, hogy fel merjük vállalni azt is, ha épp nem fut a szekér. Henry ilyenkor viszont mindig felvette az álarcot. „Bemész az öltözőbe. Minden oké? Igen, még akkor is, ha nem voltál jól. Jól aludtál? Igen, még akkor is, ha nem. Fáj most valamid? Nem, még akkor is, ha fájt” – így ment ez mindig Henry szerint.

Azt mondtam magamban, hogy Thierry, ne sírj, ne sírj, ne sírj! De előfordult, hogy egyedül, magányosan sírtam, és küzdöttem, hogy össze ne törjek. Ma már merek sírni.

A sebezhetőség egyik alapvetése, hogy minden érzés valid – nem számít, hogy rág minket a sárga irigység, megijedünk egy kihívástól, vagy dühünkben belefojtanánk a szomszédot egy kanál vízbe. A tetteket érzések előzik meg, amiket először ítélkezés nélkül kell felismernünk magunkban, mert onnan tudjuk megérteni a saját cselekvési mintáinkat. A társadalmi normák és a szocializáció viszont ezeket felülírják, olyannyira, hogy az érzések sokszor egy eldugott pincében rekednek. Henry a félelem elnyomása kapcsán beszél erről, mint mondja, annak idején olyan belemenős játékosok mellett, mint Martin Keown vagy Tony Adams soha nem merte volna azt mondani, hogy fél.

A francia válogatottban is előfordult vele hasonló helyzet. „Amikor 1998-ban a negyeddöntőben Olaszország ellen büntetőpárbajra került a sor, a szövetségi kapitány megkérdezte tőlem, hogy akarok-e rúgni, mintha csak egy korosztályos tornán lettünk volna. »Ja« – válaszoltam. »Ja vagy igen?!« – kérdezett vissza, mire haptákba vágtam magam. Aztán én kerültem sorra. Az első két lépésnél azt gondoltam, »mi a francot keresek itt?«, de aztán erőt vettem magamon és harcos üzemmódra váltottam. Bevágtam, de attól még átfutott rajtam a félelem. Akkoriban sosem beszéltem volna erről az érzésről meccs után. Ha megkérdeztek volna, kamuztam volna valami olyasmit, hogy »a kapitány látta az elszántságomat a szememben«.”

Henry példája az önismeret kacskaringó, de izgalmas útjáról szól. A játékosból átvedlett edzőről. A stúdiós emberről, aki két elemzés között egy kis terápiát is megenged magának. Az emberről, aki a kihívásai közepette megismeri önnön mozgatórugóit is. Ahogy pedig rájön összefüggésekre, azokat a világ elé tárja, mellyel azt üzeni, hogy soha nem késő magunkkal foglalkozni.

Henry legőszintébb pillanata akkor tört elő, amikor Linekerrel az édesapjukkal való kapcsolatukról beszélgettek. Henry ekkor mondta el, hogy édesapja már a szülőszobában rábökött fiára, és azt mondta: márpedig belőle focista lesz. Henry fiatalkora arról szólt, hogy a teljesítményen keresztül próbálta kivívni az apja szeretetét. „Attól féltem, hogy nem leszek elég jó neki” – mondta, melyből aztán levezette, hogy a teljesítménykényszere olyan apró jelekben mutatkozott meg, minthogy a gólörömeinél azért nem mosolygott soha, mert közben arra gondolt, hogy a korábbi ziccereit miért nem sikerül belőnie. Henry később mindezt feldolgozta, és az apjának is kiöntötte a lelkét. „Beszéltünk róla? Igen. Hogy megértette-e? Nem vagyok benne biztos” – foglalta össze a szembesítés tanulságait.

Lineker ennél a pontnál rákötött. Elmondta, hasonló megfelelési vágy dolgozott benne egész életében, hogy az ő édesapja is az érdemhez kötötte a szeretetét, mindezt viszont csak a halálos ágyán sikerült megbeszélni vele. „Gondoltad volna, hogy sikerülni fog? Hittél abban, hogy sikeres leszek?” – kérdezte Lineker az apjától, aki azt felelte, hogy mindig is tudta. „Ezt igazán mondhattad volna korábban is” – dünnyögte vissza Lineker. Az apjától aztán nem sokkal a halála előtt hallotta először azt a szót, hogy „szeretlek”. A belépő nővér kérdésére, hogy valami baj van-e, a könnyeivel küzdő Lineker azt válaszolta:

Nincs semmi baj. Igazából nagyon is boldog vagyok.