Bármennyire is furcsa leírni, de közel 25 éve hallgatom Thierry Henryt. Sosem találkoztam vele, sosem beszéltem vele személyesen, mindössze interjúkon keresztül láttam felnőni a francia válogatottal, világbajnokká válni 1998-ban, csiszolni az angol tudását az Arsenalnál, majd televíziós szakkommentátorrá válni a játékoskarrierje után. A megszállott focirajongását és a kimért, ütemes válaszait annyiszor hallottam, hogy ha a hangja csak összekarcolt bakelitlemezről szólna, akkor is felismerném a lejtéséből. Mostanában viszont valami megváltozott.
Az ember először nem is veszi észre, hogy egy meccs utáni stúdióban úgy köszön oda a Lens edzőjének, hogy
Jó estét kívánok, először is: hogy van?.
Elsikkadt, amikor Neymar formahanyatlásakor azt firtatta, hogy a játékos lehet, hogy nincs rendben pszichésen. Aztán megjelent róla egy őszinte hangvételű portré egy francia lapban, melyben az apjával való kapcsolatáról beszélt. Később egy válogatott sajtótájékoztatón egy labdarúgó öngyilkossági kísérlete kapcsán fogott hosszú percekig tartó monológba a mentális egészségről. Végül Gary Lineker podcastjában arról beszélt, hogy hogyan nézett szembe az őt évekig gyötrő teljesítménykényszerével, aztán a beszélgetés egy pontján elhangzott az a mondat, hogy: „Rendben vagyok magammal”. („I’m in tune with myself.”)
És ekkor tört rám a felismerés, hogy a megszólalásai nem a semmiből jönnek. Abból fakadnak, hogy Henry egy nagyon fontos önmegismerési folyamaton ment keresztül. Henry olyan lett, mint aki a fényképalbuma mellé mutatóba odatartaná a fotónegatívjait is. Mindenki ismeri Henry fociőrült, Micah Richardscal szájkaratézó, elegáns kiállású oldalát, de
2023-ban ez nem annyira újdonság a sportolók között. Tavalyelőtt a többszörös Grand Slam-győztes teniszezőnő, Oszaka Naomi hagyta ki önként a Roland Garrost és Wimbledont is, döntését kíméletlenül a depressziójával indokolta. Nem sokkal később a tornasport legnagyobb sztárja, Simone Biles is több tornáról, köztük a tokiói olimpiáról is kihátrált, arra hivatkozva, hogy a gyakorlatainál görcsös félelem fogta el. A férfi labdarúgók között kevesen mertek igazán megnyílni: Andres Iniesta és Bojan Krkic is inkább a karrierjük vége felé kezdtek el szorongásról, gyászról vagy pánikrohamokról beszélni. Henry sem hagyta tárva az ajtót.
Visszatekerve a megszólalásait, a gyújtópontot valahol a pandémia körül kell keresni, ami egybeesik azzal, amikor belevágott az edzősködésbe. 2021 februárjában, amikor önként távozott a CF Montrealtól, a személyes indoklásában az állt, hogy „az elmúlt időszak elmondhatatlanul nehezen alakult számomra. A világjárvány miatt egy évig nem láthattam a gyerekeimet. (…) Ez a különlét túl nagy terhet jelentett mindenkinek, ezért fájó szívvel, de úgy döntöttem, hogy visszaköltözöm Londonba.” Nem vitatva az állítás valódiságát, ekkor még úgy tűnhetett, hogy a közlemény elfedi azt az apró részletet, hogy Henry a montreali ideje alatt nyolc győzelmet és két döntetlent ért el, 13-szor pedig kikapott.
Mint kiderült, nem volt ürügy. Nemrég Lineker podcastjában feszegették a kérdést, ahol Henry azt mondta, a leállás idején az egyedülléte apránként mélysötét magányba fordult.
Életemben először olyan helyzetbe kerültem, hogy nem tudtam elfedni a démonaimat
– mondta Henry. „Ahogy egyedül találtam magam, olyan kérdések kavarogtak bennem, hogy ki vagy te foci nélkül? Milyen ember vagy? Mi tesz boldoggá? Hogy viselkedsz emberek mellett?” Amikor aztán a bajnokság újraindult, a játékosai személyes gondjai is felülírták a szakmai munkát. „Az egyiküknek ekkor született gyermeke, a másik elvesztette az édesapját, a harmadik szorongással küzdött. Egy idő után nem is foglalkoztunk az eredményekkel, az egészet pszichológiailag kellett megoldani. És ez így ment egy évig” – mondta egy L’Équipe-nek adott interjúban.
A koronavírus mellett az edzősködés is egy érdekes katalizátor. „Minden játékos más, nem beszélhetsz mindenkivel ugyanúgy” – mondta Henry arról, hogy miben találja meg a mindennapok kihívásait. „Dolgozik bennem a vágy, hogy át tudjam adni, amit tudok. El akarok magyarázni dolgokat. Láttatni akarom azt a másikkal, amit én látok. Sokszor ezt demonstrálni próbálom, amitől a játékosok azt gondolhatják, »ez most fel akar vágni nekem?« Holott pont az ellenkezőjét!” – ecsetelte Henry a túlmagyarázásra hajlamos vonását, ami egy TV-stúdióban jól jön Jamie Carragher mellett, de fiatal és önérzetes labdarúgók mellett inkább a visszájára sülhet el. Henry pszichológia iránti érdeklődése fakadhat abból is, hogy egyszerűen csak jobb edző akar lenni, és így keresi az utat a játékosaihoz.
A focistalét persze rezonál Henryval. Gyakran viszont elhanyagoljuk, hogy mekkora lelki terhet jelent egy játékosnak egy klubváltás. Amikor Henry elhagyta az Arsenalt a Barcelonáért, saját bevallása szerint is közel egy év kellett ahhoz, hogy megszokja az új körülményeket. „Egy évig nem éreztem jól magam. Sérülten érkeztem, épp váltam a feleségemtől, új játékrendszerbe kellett beleszoknom, minden összegabalyodott bennem.” Henry szerint mindezt nem varrhatta senki nyakába, egyedül kellett mindennel megbirkóznia. De nem merte felvállalni, félt, hogy mások szemében gyengének fog tűnni.
Henry sokat beszél a sebezhetőségről. Nem tudni, hogy van-e összefüggés, de minden idők legnézettebb TED-videói között szerepel az a 2010-es, „The power of vulnerability” (A sebezhetőség ereje) című előadás Brené Browntól, mely arról szól, hogy mentális egészség és az emberi kötődés egyik fontos feltétele, hogy fel merjük vállalni azt is, ha épp nem fut a szekér. Henry ilyenkor viszont mindig felvette az álarcot. „Bemész az öltözőbe. Minden oké? Igen, még akkor is, ha nem voltál jól. Jól aludtál? Igen, még akkor is, ha nem. Fáj most valamid? Nem, még akkor is, ha fájt” – így ment ez mindig Henry szerint.
Azt mondtam magamban, hogy Thierry, ne sírj, ne sírj, ne sírj! De előfordult, hogy egyedül, magányosan sírtam, és küzdöttem, hogy össze ne törjek. Ma már merek sírni.
