A Burnley elleni 1-0 úgy kellett a Manchester Unitednek, mint egy falat kenyér. Erik ten Hag együttese három lehangoló vereség (és az ezeken kapott összesen 10 gól) után tért vissza a győzelem ösvényére. A három pont még úgy is a lehető legjobban jött, hogy a Premier League idei feljutói (Luton, Burnley, Sheffield United) együttvéve 3 pontot szereztek eddig 16 mérkőzésből, tehát az MU ellenfele nem volt éppen topkategóriás… De a kicsit is meg kell becsülni, főleg a jelenlegi helyzetben. Ugyanakkor Ten Hag törheti a fejét: a United idénybeli összes mérkőzését elveszítette, ha igazán erős ellenféllel találkozott – Tottenham 0-2, Arsenal 1-3, Brighton 1-3, Bayern München 3-4 –; a szezon még jóformán el sem kezdődött, de az Old Traffordot máris sokan válság sújtotta övezetnek minősítik.
Igazságosan?
És ha igen, mi kell ahhoz, hogy kikeveredjen belőle?
Több mint tíz év eltelt Sir Alex Ferguson utolsó mérkőzése óta. A posztfergusoni éra eredménytelensége közismert: a Manchester United 2012/13 óta nem tudott bajnokságot nyerni, a Bajnokok Ligájában 2011 óta nem jutott a legjobb négy közé, bár elhódította egyszer az FA Kupát, kétszer a Ligakupát, valamint van egy Európa Liga-elsősége is. Az egykor a folyamatos sikerekkel szinonim csapatnevet már régóta nem a nagy eredményekkel azonosítják. Az egymást váltó edzők egyike sem tudott áttörést elérni, az MU közben fontmilliókat „vetett tűzre”, de hiába; a szurkolótábor jó része utálja a tulajdonos Glazer családot, és a klub körülötti állandó médiafelhajtás sem segíti a nyugodt alkotómunkát. Mintha az Old Trafford levegője lenne megmérgezve, vagy Ferguson hatalmas árnyéka borulna az Álmok Színházára. Bevételei alapján a klub továbbra is a közvetlen világelit tagja, ám a pályán már jó ideje nem az.
Ha azt akarjuk illusztrálni, mennyire nem tudott az MU Ferguson óta a bajnoki címért eséllyel harcba szálló csapatot kiállítani, érdemes megnéznünk, hogy hány pont volt a „vörös ördögök” lemaradása a Premier League aktuális bajnokával szemben évadról évadra. Tizenkét pontnál egyszer sem került közelebb a United az aranyérmeshez, tehát hiába voltak második helyezései – 2017/18-ban és 2020/21-ben –, komolyan vehető bajnokesélyes egyszer sem volt.
Lehet, éppannyira átok, mint áldás, hogy a Ferguson-korszak fantasztikus sikersorozata egybeesett a Premier League világmárkává válásával és a futball globalizálódásával. Az MU azért lett a világ egyik legnagyobb klubja, mert a folyamatos sikeresség csillogó vértjét öltötte magára. Volt identitása, volt egy korszakos menedzsere, volt rengeteg sztárja – ráadásul közülük sok saját nevelésű –, és szinte minden egyes bajnoki évadban versenyképes volt. Ezt könnyű volt megszokni, viszont annál nehezebb megemészteni azt, hogy az éra sikerei nem térnek vissza. Ugyanilyen keserű pirulát kellett lenyelnie anno a Liverpool (1973 és 1990 között 11 bajnoki cím, aztán 2020-ig egy sem) vagy az Arsenal (1972 és 1988 között „száraz időszak”, bajnoki arany nélkül; a mostani várakozás pedig 2004 óta tart) drukkereinek is. Talán az a különbség, hogy a Liverpool nagy sikersorozatakor még nem volt igazán világméretű a szurkolótábor, az arsenalosok pedig nem voltak annyira hozzászokva a dominanciához. Az MU-fanatikusok Ferguson idején adottnak vehették a folyamatosan érkező jó eredményeket, és ekkor már globális szurkolótáborról beszélhettünk. A hatalmas rajongói tömeg frusztrációja is hatalmas lett, ahogyan elapadtak az eredmények – és ez az elmúlt évtizedben lecsapódott klubvezetőkön, edzőkön, játékosokon egyaránt.
A világ nagy labdarúgóklubjai közül 2014 és 2023 között a CIES futballkutató intézet friss kimutatása szerint egy sem produkált annyira negatív átigazolási mérleget, mint a Manchester United. Persze ez egyben válságjel is: a United nagyjából ugyanannyit költött átigazolási díjakra ebben az időszakban, mint városi riválisa, a Manchester City, ám a szomszédok nagyjából kétszer annyit kasszíroztak az eladásokból. A vizsgált periódusban messze a Chelsea költötte a legtöbbet játékosokra, de eladási bevételei is nagyok voltak, míg a United esetében majdnem három és félszerese a kiadási oldal a bevételinek. Az MU rengeteg pénzt áldozott arra, hogy az edzői kívánalmaknak megfelelően újra és újra átalakítsa a játékoskeretet, de a sztárigazolások gyakran „besültek”, s a klub nyakán maradtak, vagy vételáruknál lényegesen kevesebb pénzért lehetett őket újraértékesíteni.
Sokatmondó, hogy az MU 2013 óta csak három játékost (Romelu Lukaku, Ángel Di María, Henrih Mhitarjan) tudott 30 millió eurós eladási ár fölött értékesíteni, pedig az átigazolási piacon még sosem voltak ennyire elszabadulva az árak. Ugyanebben az időszakban 28 játékos – egy teljes keretnyi futballista – érkezett úgy, hogy a Manchester United legalább 30 milliós átigazolási összeget tett le az asztalra. Ez egészen döbbenetes különbség: ha nem is lett játékostemető az MU, az átigazolási tevékenységét méltán érheti erős kritika.
A Tifo egy videóban vesézte ki a United évtizedes átigazolási problémáit. A végkövetkezéssel nehéz lenne vitatkozni: a David Moyes, Louis van Gaal, José Mourinho, Ole Gunnar Solskjaer, Ralf Rangnick, Erik ten Hag edzőkeringő szereplői mind a saját preferenciáiknak és stílusuknak megfelelő játékosokat hoztak a klubhoz. Ennek az eredménye az, hogy különböző érákban az MU-hoz érkezett, merőben eltérő profilú, „mozaikos” játékoskeretből kellene valamit kihozni. A drágán hozott, magasan fizetett játékosoktól pedig nem könnyű megszabadulni – lásd például újabban Harry Maguire vagy a fegyelmi problémák miatt a keretből kitett, Ten Haggal összevesző Jadon Sancho esetét.
Tegyük hozzá, még akár Sir Alex Fergusont is érheti némi kritika, hiszen utolsó kerete tele volt idősödő játékossal (hét fontos ember járt 30, tíz játékos 28 fölött), az átalakítást pedig elegánsan az utódokra hagyta. Ez egyfelől érthető, másrészt Ferguson tekintélyével azért könnyebb lett volna legalább elkezdeni a generációváltást. Nem volt olyan felsővezető sem, aki az átigazolási stratégiát igazán kézbe vette volna (lehet, hogy Rangnicknak ez a szerep testhez állóbb lett volna, mint amit végül kapott). A végeredmény? Van olyan játékos, aki remek lenne egy mélyen és sokat védekező, kontrákra építő csapatnál. Van olyan, aki sokkal proaktívabb, domináns játékra alkalmas. Ten Hag szerzeményeinek jó része „hollandos” vonalról jön. De mi van, ha a jelenlegi edzőt menesztik, és megint teljesen más stílust képviselő tréner ül a kispadra? Hirtelen feleslegessé válnak a méregdrágán megvett játékosok?
A megoldás persze az lenne (vagy lehetne), ha egy edző végre elegendő időt és pénzt kapna arra, hogy teljesen a saját képére szabja a keretet. De pont az MU nagyon magas státusából, a szurkolótábor méretéből, frusztrációjából és türelmetlenségéből adódik a következő probléma:
vagy viszonylag hamar eljut arra a pontra, hogy az eredménytelenség és a kerettel megromlott kapcsolat miatt menesztik. Ferguson 1500 mérkőzésen ült a kispadon – ez mai szemmel utópisztikus meccsszámnak tűnik –, utódai közül 170-ig sem jutott el senki.
Két-három év alatt pedig képtelenség egy edzői víziót megvalósítani. Jó példák vannak azért a Manchester United előtt: Jürgen Klopp a Liverpoolnál már a 450. meccséhez közeleg, Mikel Arteta az Arsenalnál pedig 170 fölött tart, és kitartott vele szemben a türelem addig, amíg – a 2022/23-as évadban – először igazán össze nem állt a kép. Erik ten Hag 69 meccs után mindkettejüknél jobb mérleggel áll, a kérdés inkább az, hogy megkapja-e a szükséges türelmet és támogatást. Pep Guardiolával és a Manchester Cityvel egyelőre nem is érdemes példálózni.
A The Athletic értesülései szerint a múlt héten a Manchester United ügyvezetője, Richard Arnold „stratégiai áttekintést” ígért a klub jövőjével kapcsolatban az alkalmazottaknak. A klub körüli médiafelhajtás – szokás szerint – óriási, és ennek aktív részesei a Ferguson-korszak emblematikus exjátékosai. Eladják-e a Glazerek a klubot és ha igen, ki lesz a vevő? Hogyan kezeli a United az időzített PR- és etikai bombaként ketyegő eseteket (a Spanyolországba kölcsönadott Mason Greenwood, illetve Antony ügye; mindkettejük esetében családon belüli erőszakról és bántalmazásról van szó, Greenwood esetében a vádat ejtették, több tanú visszalépését követően az ügyészség nem látta esélyét a bizonyíthatóságnak)? Meg tudja-e tartani az öltöző és a vezetők bizalmát Ten Hag, úgy, hogy a nagy riválisokkal szemben eddig pocsék a mérlege?
Kérdés megannyi, válasz egyelőre kevés. Az idény eleji ingadozó formát ugyan lehet azzal indokolni, hogy a Unitedet éppen sérüléshullám sújtja, de
A szurkolók kiakadtak arra, hogy „elfelejtenek” visszafutni játékosok az ellenfél kontráinál – Scott McTominay különösen sokat kapott a Bayern München ellen bemutatott kocogása miatt –, az Intertől Ten Hag kérésére megszerzett, az elküldött David de Geánál lábbal sokkal jobb André Onana eddig gyengén teljesít védéshatékonyságban, az MU által bemutatott futball pedig messze a szurkolók várakozásai alatt marad. Ha a csapat a decemberi-januári hajszáig sem talál igazán magára, akkor Ten Hag alatt is lassan melegedhet a kispad, bármennyire is hosszú távra terveznek vele. Ahogyan Ole Gunnar Solskjaer, az MU volt szakvezetője mondta a The Athleticnek adott interjújában:
„Az elvárások nagyon magasak, de nem élhetünk ugyanabban az érában, amiben én játszottam […] A Unitednél az edzőnek nem adatik meg az a luxus, hogy az új igazolásoknak idejük legyen beilleszkedni és megszokni a környezetet – ebben például a Brighton igen jó. Sok játékos veszett el így […] Amikor Ralf Rangnick megérkezett, elmondtam neki a véleményemet minden játékosról. A csapategység addigra elveszett, és a Manchester Unitednél mindig a kollektívára építkeztek. Voltak, akik azt érezték, többet kellene játszaniuk, és nem volt konstruktív a hozzáállásuk […] Néhányan közülük nem olyan jó játékosok, mint ahogyan azt képzelik magukról.”
Ezekbe a problémákba pedig mintha minden edző belefutna, aki eddig Ferguson örökébe lépett. Tény, hogy az MU néha mellényúlt a választásokkal – David Moyesra biztosan nagy volt a kabát, és Rangnick sem biztos, hogy a megfelelő posztra került –, de a klub évtizedes vergődése nem lehet csak edzőkérdés, hanem komplexebb ennél. A tulajdonosok, a felsővezetők, az edzők, a játékosok egyaránt benne vannak, hogy Sir Alex Ferguson sikert sikerre halmozó együtteséből egy agyaglábakon ingadozó óriás lett. Solskjaer szavaival élve: a Manchester Unitednél edzőként dolgozni álommunka, de egyben igen nehéz is.
Reméljük, hogy Erik sikeres lesz, és megtöri ezt az ördögi kört, már ha létezik ilyen. Nagyon nehéz helyzet áll elő, amikor elmegy egy nagyszerű edző – mondhatnám a Dinamo Kijevnél Valerij Lobanovszkij vagy a Rosenborgnál Nils Arne Eggen példáját. Egy norvég mondással élve, nem akarsz Wirkola után ugrani – Björn Wirkola ugyanis minden idők egyik legjobb síugrója volt. Most már öten-hatan ugrottak. De egyszer valakinek sikerülni fog.
Hogy Erik ten Hag lesz-e az a merész „ugró”, akinek sikerül? Akár ő is lehet – érződik az elképzelése, eddig megkapta a támogatást a keret átalakításához, és az eredményei sem rosszak. Ám azzal nyilván ő is tisztában van: hosszabb sikertelenséget nem engedhet meg magának. Ahogyan egyetlen más MU-tréner sem – Ferguson ehhez túl magasra tette a lécet.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="90" width="408" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
