Van egy igen érdekes futballteoretikai kérdés, ami csaknem egy éve napirenden van a nemzetközi internetes elemzői szférában, és lassan a magyar futballnyilvánosság különböző fórumain is kezd teret nyerni. A relacionizmusról van szó, amely az elmúlt időszakban Fernando Dinizzel, és az általa irányított Fluminense játékával azonosítottak. Ennek az elemzése Mészáros Ábel kitűnő cikkében magyarul is elérhető, én most csak egy rövid idézettel vezetném be:
„Diniz rendszere más. Ez még mindig egy rendszer, de nem a Gépezeté. Ez a rendszer elegánsabb és összetettebb, mint a pozicionizmus, mivel úgy tervezték, hogy a játékosok közötti kreativitás lokalizált pillanatait helyezze előtérbe, lehetővé téve számukra, hogy szabadon értelmezzék a teret, ahogyan azt az adott pillanatban megtapasztalják. Elutasítja a »racionális« térfoglalás vélt stabilitását, és arra törekszik, hogy maximalizálja azokat az eseteket, amikor a játékosok kis területeken szorosan egymás mellé gyűlhetnek, hogy kiszámíthatatlan mintákat szőjenek és új, együttműködő kapcsolatokat hozzanak létre. Közelség és mozgás a pozíció és a tér felett” – értekezett Diniz játékáról Jamie Hamilton futballedző.
Nos, ebből a filozófiából a pályán időnként egészen extrém, az európai futballhoz szokott szemnek elképzelhetetlen jelenetek jöhetnek létre:
A nemzetközi futballdiskurzus tehát kezd felfedezni egy új megközelítést, amely az elmúlt évtizedben megszokott pozíciós játék területi elvei helyett inkább a játékosok labdához és egymáshoz képesti, pillanatnyi funkcionális helyezkedésére helyezi a hangsúlyt. Az elmúlt évtizedben uralkodó „pozicionista” megközelítéssel szemben a fősodor ezt „relacionizmusnak” nevezi. Hamilton ugyanakkor egy másik cikkében megjegyzi:
De mi a problémám a pozicionizmus-relacionizmus paradigmarendszerével?
Nincs új a nap alatt, avagy a fejlődés ciklikussága
„Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, uggyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk” (Préd 1,9-10)
A dolgok fejlődése nem lineáris: az emberi gondolkodás hasonló problémákra hasonló válaszokat ad, és az emberek ugyanazt, ha más formában is, de mégiscsak újra és újra feltalálják. Ám a tudomány és a technológia fejlődésével párhuzamosan ez általában egyre nagyobb részletességgel történik meg. A pozíciós játék egy kezdetleges formában már a hetvenes évek holland válogatottjában is megjelent, majd a kilencvenes években Cruyff-nak és Van Gaalnak köszönhetően fejlődött még magasabb szintre. Az új évezred beköszöntével aztán ez a fajta megközelítés ideiglenesen háttérbe szorult, hogy aztán Pep Guardiola sikerei a 2010-es évek elején új korszakot nyissanak az európai futball fejlődésében. A cruyff-i gyökereiből érkező pozíciós játékot Guardiola továbbgondolta, ezzel az előző évtized futballja taktikailag minden korábbinál komplexebbé vált.
A gegenpressinget egy kezdetlegesebb, kaotikusabb formában a hetvenes évek holland válogatottja játszotta először. Ez sokáig háttérbe szorult, hogy aztán a kétezres évek végén a legmagasabb szinten a Ralf Rangnick-, majd Jürgen Klopp-féle német iskola vegye elő újra – egyszersmind alternatívát és konkurenciát jelentve a rohamosan terjedő labdabirtoklós futballal szemben.
A posztok helyett a labdához pozícionált játékszervezés ugyanis egyáltalában nem új keletű. José Thadeu Goncalves brazil futballedző 1998-ban megjelent, A brazil futball alapelvei című könyvében így ír a játékszervezésről:
„Végül a brazil játékban jelen van egy állandó mozgás–állandó játékoskörforgás elv. A hátul lévő játékos passzol, aztán fut az üres helyre, hogy új lehetőséget teremtsen, vagy hogy támogassa a többiek játékát. Ugyanakkor egy másik játékos beugrik, hogy lefedje az éppen szabaddá vált területet. Ez a játékosok állandó körforgása a brazil szisztéma szerint.”
Ami a magyar szakirodalmat illeti (noha ennek ismeretét a nemzetközi futballdiskurzuson nem, legfeljebb a magyaron kérhetjük számon): Szűcs Gyula már 1961-es, Támadójáték a labdarúgásban című könyvében ír a „döntő helyen döntő időben döntő fölény létrehozása” mint játékszervezési elv fontosságáról, a jelenkori magyar futballteoretikusok közül pedig Ferenczi Attila könyvei foglalkoznak ezzel részletesen, mind a brazil, mind a tradicionális magyar futballfilozófia kapcsán.
Érdekes módon a relacionizmusról írt kitűnő cikkében Jamie Hamilton is számos, több évtizeddel ezelőtti csapatot hoz fel példaként, amelyeknek egy része nem is a dél-amerikai kultúrkörből származik. De a „Bozsik József” álnéven publikáló brazil futballteoretikus, a téma másik nagy ismerője például már a 2014-es Ancelotti-féle Real Madridot is a relacionizmussal azonosítja, noha Ancelotti maga soha nem nevezte így a rendszerét, és egyébként is inkább vezetői filozófiájáról, mintsem a mély futballteoretikáról híres. A sor még hosszan lenne folytatható: az Erik ten Hag vezette Ajax is emlékezetes maradt arról, hogy a játékosai erősen a labda oldalára tömörülve, olykor szinte teljesen szabadon helyezkednek.
