A Fradi és a Vasas egymás után kapott leckét a korszerű labdarúgásból a Népstadionban

Az FTC és a Vasas hat év után rendezte újra közösen nemzetközi díjmérkőzését a legnagyobb magyar arénában. Az előző alkalommal – 1967. október 11-én – telt házat, 74 117 fizető nézőt vonzott a műsor, és tényleg megérte kimenni, mert a Ferencváros a Vásárvárosok Kupájában 4-0-ra verte a román Arges Pitesti, majd a Vasas a BEK-ben 8-1-re az ír Dundalk csapatát.

Az 1973. szeptember 19-én tartott dupla meccsre viszont csak 27 130 drukker fizetett be, noha a Népsport ezzel a szalagcímmel harangozta be a programot: „Kupafesztivál a Népstadionban”. Igaz, a Népszava azt jelentette: „A hosszú, forró nyárból a legrosszabbkor, a nemzetközi labdarúgóidény kupanyitányán léptünk át a borongósabb, szomorúbb évszakba. Meglátszott ez a Népstadion lelátóin is, ahol alig 35 ezer ember ázta végig a kettős mérkőzést.”

Az első találkozón a Ferencváros próbált előnyt szerezni a varsói visszavágóra a Gwardiával szemben. Nem sikerült, egyebek közt a lélektani finomhangolás miatt sem.

Az Esti Hírlap így jellemezte a riválist: „A lengyel csapat szerényen, tanulni vágyón készült budapesti kupa-bemutatkozására, játékosai és vezetői is szinte előre átengedték a győzelmet a zöld-fehéreknek. A pszichikai hadviselésnek ez a módja levette a Gwardia-labdarúgók válláról a felelősség nyomasztó érzését, s az ellenfél a pályán nem esélytelenül, hanem jól szervezett, határozottan védekező csapatként szerzett tekintélyt.”

A közönség zúgott: „Ébresztő, ébresztő!” Kiváltképp azután, hogy Ryszard Szymczak az első félidő vége felé előnyhöz juttatta a vendégeket. A sérült Albert Flóriánt, valamint az eltiltott Juhász Istvánt és Mucha Józsefet nélkülöző, Géczi – Martos, Páncsics, Bálint, Megyesi – Vépi, Ebedli, Kű – Szőke, Branikovits (Engelbrecht), Máté összetételű zöld-fehérek azonban nem tudtak egyenlíteni, 1-0-s vereséget szenvedtek, a Magyar Hírlap pedig így összegzett:

Régen élt át ilyen kínos másfél órát hazai pályán a Ferencváros.

E megállapítással egybe csengett Géczi István nyilatkozata: „Ugyanolyan kellemetlen pillanatokat éltem át a Gwardia elleni mérkőzésen, mint tavaly a müncheni olimpia döntőjében. A nyári játékokon a 2-1-re győztes lengyel csapat elhódította tőlünk az aranyérmet, most pedig – hiába szerettünk volna – nem tudtunk törleszteni. A varsóiak jól játszottak, megérdemelten nyertek, sőt három nagy gólhelyzetet még ki is hagytak.”

A Vasas sem nyújtott kárpótlást. Pedig ellenfele, a Sunderland történetének első európai kupameccsét vívta, miután másodosztályú csapatként, a többi közt a Manchester City és az Arsenal kiejtésével, bejutott az FA Kupa döntőjébe, és a Wembley stadionban – a korábbiaknál is nagyobb meglepetésre – 1-0-ra legyőzte a Leeds United együttesét.

Az angolok Budapesten ugyanabban az összetételben szerepeltek, mint a londoni kupadöntőben. Tizenegyük így festett: Montgomery – Malone, Pitt, Watson, Guthrie – Kerr, Horswill, Porterfield – Hughes, Halom, Tueart.

Fel sem merült a hazai drukkerekben, hogy az angol második liga akkori 12. helyezettje akár csak megszoríthatja a KEK magyar szereplőjét. Ám a Mészáros – Török, Fábián, Vidáts, Kántor – Lakinger (Gass), Müller, Kovács Ferenc – Tóth Bálint, Várady, Sipőcz összeállítású Vasas keservesen szenvedett, majd az utolsó húsz percben összerogyott: előbb Dick Malone beívelését Billy Hughes fejelte a jobb sarokba, majd a véghajrában Dennis Tueart a félpályától elfutott, és a kiinduló Mészáros Ferenc kapus fölött a hálóba lőtt (0-2).

A publikum végképp elvesztette türelmét, zajosan tüntetett a vizes padokon. Baróti Lajos, a piros-kékek edzője utóbb azt mondta: „Nagyon sajnáljuk azt a sok ezer nézőt, aki a kellemetlen idő ellenére is kitartott a lelátókon.” A Népszabadság úgy vélte: „Inkább a magyar csapat teljesítménye volt másodosztályú.”

A Daily Express annál diadalmasabban adta hírül: „Az északkelet-angliai bányavidék együttese szívósan őrölte fel a Vasas erejét, mígnem megrendítő csapásokat mért ellenfelére.”

A Népsport, amely szokatlan hangon szedte le a keresztvizet a piros-kék futballistákról – „az angyalföldi szakvezetést törekvései megvalósításában hátráltatják felelőtlen játékosok is, akik szívesen emelgetik a sörös poharakat” –, ekképpen summázta a történteket:

A Ferencváros és a Vasas leckét kapott korszerű labdarúgásból.

Nem csupán idehaza.

Pedig az első mérkőzések után az itthoni sajtóban azt is lehetett olvasni: „Marad a remény. Elvégre idegenben is lehet győzni. Példának elég a Gwardiát és a Sunderlandet említeni.”

Ám a varsói visszavágón a Gwardia úgy nyert 2-1-re, hogy Máté János a 89. percben szépített. Szymczak megint beköszönt – ezúttal a Géczit helyettesítő Domján Lászlónak –, és ezúttal Andrzej Wisniewski is gólt ért el, igaz, aztán kiállították, akárcsak Martos Győzőt és a tizenkilenc éves Wladyslaw Zmudát. A tinédzser egy héttel később, 1973. október 10-én mutatkozott be a lengyel válogatottban, majd még 90-szer viselte a címeres mezt. Vb-bronzérmet nyert 1974-ben és 1982-ben is, a Gwardia alighanem legnevesebb labdarúgójává vált, ám az FTC elleni mérkőzések idején még nem tudtunk róla semmit…

Azzal ellenben tisztában voltunk, amit a Trybuna Ludu című lengyel lap is leszögezett: „A 21-szeres magyar bajnok nagy csalódást keltett, formán kívül van.”

A brit orgánumok sem írhattak szebbeket a Vasasról. Az angyalföldiek 180 perc alatt egyetlen gólt sem tudtak szerezni alacsonyabb osztályú vetélytársukkal szemben, sőt a Roker Parkban – 22 462 néző előtt – úgy kaptak ki 1-0-ra, hogy a Bubunak becézett Mészáros, aki a két kupatalálkozó között debütált a válogatottban, a mezőny legjobbja volt. Egyedül az angol kupadöntőt is eldöntő Ian Porterfield tizenegyesét – amelyről csak Lobo portugál játékvezető tudta, miért ítélte meg – nem sikerült hárítania (1-0). A Magyar Nemzet ekképpen jellemezte teljesítményét: „Mészáros olyan védéseket produkált, amilyenekre a világ kevés kapusa lett volna képes.”

A nagy tekintélyű Lukács László a Hétfői Hírekben így írt a leszereplésről:

Miközben az európai futball élvonala, de már az eddig szerényebbnek ismert csapatok is új és új erényekkel vértezik fel magukat, a magyar együttesek még mindig a lassú, elavult futballt játsszák. Ahogyan az úszás vagy az atlétika összehasonlíthatatlanul gyorsabb, mint régen volt, ugyanúgy a labdarúgásban sem lehet ma már postakocsin járni. Amíg valamennyi magyar klub nem ismeri fel ezt, addig nem lehet felzárkózásra, főként nem tartós felzárkózásra számítani.

A Sportélet című havilap szintén szomorúan vont mérleget: „Tavasszal teljes részvétlenség mellett fejeződött be a bajnokság, ősszel a rajtnál újra megteltek a lelátók, és ezrek szorultak ki a Népstadionból, mert a nézőtér nem volt elég tágas a kettős rangadó iránt érdeklődők befogadására. A labdarúgás varázsa, ki tudja, hányadszor, megint visszahódította a közönséget, és a csapatok, ki tudja, hányadszor, megint eltaszították maguktól a szurkolókat.”

A szaklap hozzátette: „Soha ilyen kedvező életkörülmények közt nem éltek Magyarországon a labdarúgók, mint éppen most, amikor a labdarúgás mélyponton van nálunk. Ebben nem a játékos a hibás, hanem mindenki, aki ellenérték nélkül hajlandó biztosítani ezt a jólétet. Naivitás lenne elmarasztalni valakit azért, mert a tálcán hozott pénzt nyugodtan zsebre teszi, a helyett, hogy méla undorral visszautasítaná.” (Az újság, ha létezne, mit írna ma?)

Még keserűbb lett a szájíz, amikor a következő fordulóban a Sunderland kiesett a lisszaboni Sportinggal szemben, ahogyan a Gwardiát is elbúcsúztatta a Feyenoord. Az angol csapat ugyanúgy a hatodik helyet szerezte meg a másodosztályú bajnokság végén, mint 1973-ban, majd negyedik, aztán 1976-ban első lett, de feljutása után nyomban kiesett. A Gwardia bronzérmesként került az UEFA Kupa mezőnyébe, ám 1973/74-ben csak kilencedikként, egy évvel később tizenötödikként zárta a lengyel bajnokságot.

Azaz másodosztályúvá vált, akár a Sunderland.