Jó néhány klasszis angol futballista tűnt fel az elmúlt bő három évtizedben, de egyikük sem gyakorolt akkora hatást a közvéleményre, mint Paul Gascoigne. David Beckham, Steven Gerrard vagy Michael Owen is belefért az angolok saját magukról alakított képébe, hiszen a kivételes rúgótechnika, a kiemelkedő erőnlét vagy a gyorsaság mindig is hozzátartozott az szigetországi futballhoz. De Gazza valami egészen más volt, az ő ösztönös zsenialitásához hasonlót addig nem nagyon láthattak az angol szurkolók. Nem véletlen, hogy amióta Gascoigne rossz csillagzat alatt született karrierje megfeneklett,
Minden, az átlagnál technikásabb angol középpályás meg is kapta az új Gazza-bélyeget azóta, ám ez általában súlyos tehernek bizonyult. David Dunn, Joe Cole, Jack Wilshere, Ross Barkley, Dele Alli – csak néhány név a 21. század hamis Gazzái közül, akik különböző okokból ugyan, de nem tudták beteljesíteni tinédzserkori tehetségüket, még ha volt is köztük, aki sikeres pályafutást mondhat a magáénak. Vannak aztán a mostani angol kiválóságok között is olyanok, akiket időről időre Gascoigne-hoz hasonlítanak – mindenekelőtt Jack Grealish vagy Phil Foden ilyen –, ám esetükben inkább arról van szó, hogy nagyon technikás, kiemelkedően tehetséges játékosok, akik esetében ráadásul a kicsit flúgos személyiségük miatt is adja magát a hasonlat (főleg Grealish-re igaz ez), ám mindketten más poszton (előrébb és inkább a széleken) játszanak, és egyikük sem az a komplett középpályás, ami Gascoigne volt a legszebb napjaiban.
Jude Bellingham sem feltétlenül Gazza reinkarnációja, már csak azért sem, mert az egykori botrányhőssel ellentétben rendkívül józan, mértéktartó, már-már unalmas fiúnak tűnhet, akinek a játékstílusa sem feltétlenül vethető össze Gascoigne-éval. A Real Madrid futballistája azonban már húszéves korára kész csomagnak tűnik, a posztján elvárt képességeknek nemcsak a birtokában van, hanem kiemelkedően is teljesít szinte mindenben. Tényleg folyamatosan fejlődik, ahogyan azt tavaszi cikkünkben már idéztük Raphael Honigstein német szakírótól:
„Minden alkalommal, amikor azt gondolnánk, hogy a kiteljesedett Jude Bellinghamet látjuk, ráépít valami plusz réteget a játékára. Szinte ijesztő belegondolni, hogy milyen lesz pályafutása zenitjén, 26-27 éves korában.”
Akkor Bellingham még a Borussia Dortmund játékosa volt, azóta viszont egy vagyont fizetett érte a Real Madrid, ami miatt érték ugyan kritikák a klubot, azonban ezek a hangok mintha lassan elhalkulnának. Az angol játékos ugyanis elképesztő formában kezdett az új csapatában: az első négy meccsén öt gólt szerzett, miközben az első két dortmundi idényében összesen nem talált be ennyiszer a kapuba. A gólszerzés azért eddig is része volt Bellingham játékának, ám láthatóan sikerült fejlesztenie ezt a képességét is, sőt szabályos csatárreflexeket mutat Madridban.
hiszen korábban jellemzően hátrébb szerepelt, most viszont már az is az erőssége, hogy kiváló ütemben érkezik a kapu elé.
Az, hogy Bellingham ennyire sokoldalú játékos, csak nekünk újdonság, hiszen akik jól ismerik, már régóta tisztában vannak ezzel. Az Athletic még három évvel ezelőtt írt egy portrécikket az akkor még csak tizenhét éves játékosról, amelyben Mike Dodds – aki a tizenéves Bellingham edzője volt a Birmingham Cityben – felidézett egy öt évvel korábbi beszélgetést az akkor még csak tizenkét éves Jude-dal:
„Azt mondta, hogy 10-es akar lenni. Én azt feleltem: Szerintem lehetsz 22-es. Megkérdezte, hogy mire gondolok, mire én: Lehetsz 4-es, 8-as és 10-es is – valaki, aki mindenre képes. Beszéltünk Paul Gascoigne-ről. Arra jutottunk, hogy Jude ért a játék nem túl szép részeihez is; a romboláshoz, a futáshoz, a szereléshez, így 4-esként a mélyebb területeken is játszhatna. A 8-as lenne a box-to-box játékos, aki energikusan rohangál fel meg le, és mozgatja a csapatot. A 10-es feladata pedig a gólszerzés és a kreativitás.
Szóval azt mondtam neki, hogy rossz szolgálatot tesz magának azzal, hogy 10-es akar lenni, mert szerintem mindent meg tud csinálni
