Lassan már nem a focikluboknak, hanem a klubhálózatoknak fogunk szurkolni

Képzeljük el, hogy Strasbourgban élünk.

Láttuk fiatalon játszani Arsene Wengert, és láttuk Mamadou Niangot és Mickael Pagist 2005-ben Ligakupát nyerni. Átéltük a 2012-es csődeljárást, az ötödosztályig való kipaterolást, aztán a megkapaszkodást, a feljutást, a tavalyelőtti 6. helyet, tavaly pedig az utolsó pillanatos bentmaradást. Aztán egy nap hirtelen bekopog az ajtón Todd Boehly, a Chelsea tulajdonosa, és bejelenti, hogy szeretné megvenni a klubot.

A Strasbourgnak ez nagyjából olyan, mintha egy aranyhal teljesítette volna egy kívánságát.

Mostanában egyre több helyen kopogtattak be ehhez hasonló módon. A Bournemouth tulajdonosa, Bill Foley így vett tulajdonjogot a Lorient-nál, ahogy az AC Milan tulajdonosa, a RedBird Capital a Toulouse-nál, az amerikai John Textor a Lyonnál, a Crystal Palace-nál és a Botafogónál, vagy a Brighton fejesei a belga Union Saint-Gillois-nál, az Aston Villa a Vitoria Guimaraesnél, a West Ham United a Sparta Prahánál vagy a Nottingham Forrest az Olympiakosnál.

Az ilyesfajta együttműködések mégsem újkeletűek. A Manchester City lassan egy évtizede működteti a City Group nevű franchise-t szerte a világban, és a leghíresebb energiaital is tetemes pénzeket áldozott arra 2005-től, hogy Lipcsében és Salzburgban is egy feszes klubhálót működtessen. Az újdonság abban van, hogy ma Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban és Angliában a top klubok egyharmadát multitulajdonosok (multi-club ownership) működtetik.

Ez már nem jelenség. Ez trend.

A felvásárlási hullámot az gyorsította fel, hogy 2016-ban az Egyesült Királyság polgárai népszavazáson úgy döntöttek, kilépnek az Európai Unióból. Az angol kluboknak hiába volt sok pénzük, ha új játékosokat akartak, akkor a brexit óta egy rakás jogi akadályon kellett átverekedniük magukat, köztük az FA Governing Body Endorsement nevű paksamétán, ami egy nagyra nőtt lista arról, hogy a környező országokból hogyan vehetnek játékosokat.

Spanyolország például egy „Band 1” besorolást kapott, Dánia viszont „Band 5”-öt, ami megbonyolította a helyzetet, ezért a klubok úgy nyúltak át a jogi kerítésen, hogy részesedéseket vettek jobbra-balra. A City Group csak 2019 óta az alábbi csapatoknál vett tulajdonrészt: Mumbai (65 százalék), Szecsuán Csiuniu (29,7 százalék), Lommel (99 százalék), Troyes (100 százalék) és Palermo (80 százalék).

A multitulajdonlás tulajdonképpen egy képlékeny fogalom. Ki szorosabbra, ki lazábbra engedi a pórázt. A RedBullnál már az ernyőmárka is közös, a Chelsea ugyanakkor még Roman Abramovics alatt úgy épített ki a holland Vitesse Arnhemmel valóságos kölcsönhadtestet (loan army – 29 játékost cseréltek 2009–2021 között), hogy közben sosem foglalták írásba, hogy ők fiók-, testvérklub vagy leányvállalati kapcsolatban lennének egymással.

A Strasbourg felvásárlása után a Chelsea úgy döntött, hogy a klubot felfuttató Marc Kellert a helyén tartják, és egy ideig nem szólnak bele a klub belügyeibe. A tavaly vészmegoldásként kinevezett Frédéric Antonetti vezetőedző lecseréléséről és Patrick Vieira kinevezéséről is a Strasbourg döntött.

Abban sincs egységes konszenzus, hogy mi a jó házasság titka. „Nincs egy univerzális definíció a sikerre ezen a területen, és ez egy csapda, amibe sokan beleesnek” – mondta a Guardiannek Christian Nourry, egy erre a témára szakosodott sporttanácsadó. Állítása szerint mindenki egyszerre akar mindent, ami miatt mindenféle célokat tűznek ki a zászlajukra. Cseréljünk fiatal játékosokat! Jussunk el új piacokhoz! Csökkentsük a költségeket azzal, hogy csak egy marketingrészleget tartunk fenn két országra! Közös franchise-nak közös szponzor! És akkor még nem beszéltünk az elérendő eredményekről vagy a Manchestertől Mumbaig játszani kívánt futballstílusról. Nourry szerint a kluboknak erre nincs egységes gyakorlatuk.

A Chelsea-nek sincs, és nem véletlenül bánik úgy a Strasbourggal, mint a hímes tojással. 2018-ban ugyanis előfordult, hogy a Bajnokok Ligájában a Red Bull Salzburg a német testvérrel, az RB Lipcsével került össze, ami komoly fejtörést okozott mind a kluboknak, mind a szabályozó testületeknek. Az UEFA 5. cikkelye ugyanis kimondta, hogy az általa szervezett tornákon „két klub nem működhet ugyanazon egyén vagy jogi személy ellenőrzése vagy befolyása alatt”, vagyis magyarra lefordítva, ugyanaz a valaki nem hozhatott döntést Lipcsében és Szalzburgban is.

A Red Bull az érdekütközést úgy oldotta fel, hogy átrajzolta a szervezeti ábráját, az UEFA pedig cserébe nem gördített további akadályokat. A Chelsea tehát – vagy bármilyen franchise-ban gondolkodó klub – abban érdekelt, hogy minél kevesebb személyi összefonódást mutasson papíron.

Mindez néhány éve történt, de az UEFA azóta is eljárta ugyanazt a táncot. Februárban még az egyik jelentésükben azt írták, hogy „a multi-klub modellben gondolkodó befektetők veszélyeztetik az európai futball integritását.” Pár hónappal később aztán irányt váltottak, ami pont egybeesett azzal az időszakkal, amikor a Manchester United eladóvá vált, és a klub körül megjelent két, Európában már jelen lévő szereplő (a PSG-t tulajdonló katari állam és az INEOS-csoporttal Nizzában érdekelt Jim Ratcliffe).

Aleksander Ceferin az UEFA elnöke áprilisban már azt mondta, „gondolkodik a szabályok helyességén”, júliusban pedig az UEFA Pénzügyi Szabályozói Testülete (CFCB) zöld utat adott ahhoz, hogy a cikk elején felsorolt klubok egymással játszhassanak a különböző európai sorozatokban. A kluboknak mindössze a menedzsmentjük összetételén kellett változtatni, és garanciát kellett vállalniuk, hogy a testvérklubok nem fognak egymás között játékost cserélni – 2024 szeptemberéig.

Nehéz logikus érvet felhozni az ellen, hogy valakinek miért ne lehetne egyszerre több klubja. Strasbourgban, végtére is, örülnek a lottószelvénynek, ahogy annak is, hogy olyan játékosokat vásároltak a nyáron, akikért az AC Milan és a Tottenham is versenyben volt. A gond az elvi részével van, és azzal, mindez hova futhat ki a jövőben.

Holnap dönthet úgy egy tőkebefektető, hogy mind az öt topbajnokságban vesz részesedést. A klubok pénzügyileg machinálhatnak egymással, kijátszva néhány szabályt, és egyre több érdekütközésről kell bebizonyítaniuk, hogy valójában nem is úgy van.

A játékosoknak idővel el kell majd dönteniük, hogy melyik hálózatba akarnak bekerülni: nevelő, keltető vagy parkoltató klubba.

Az elérhető klubok csökkenésével a nagyok csak még jobban fognak koncentrálódni, a foci inklúzívabb lesz. A hálózatosodásban még jobban ki fog kopni a helyi jelleg, helyette majd jöhetnek a több ezer kilométerről megalkotott márkák és az évente cserélődő keretek.

Önmagában persze ez sem lenne gond. A cinikusok mondhatják, hogy ez már eddig is így volt. A legnagyobbaknak eddig is megvolt a maga tőkéjük és tehetségfelderítő-hálózatuk a világ több pontján, a kicsik pedig ráálltak arra, hogy szupermarketként szolgálják ki a nagyokat – a franchise-osodás csak intézményesíti ezt a gyakorlatot.

A valódi probléma, hogy ez eddig is szembe ment az európai méltányossági elvekkel, melyeknek biztosítaniuk kellett volna, hogy a kicsik mindig odaférjenek a nagyok közelébe.

A mezőny viszont már most is sok kicsire, néhány közepesre és egy maréknyi nagyra szakadt. A multitulajdonlás, az UEFA engedményei és a szurkolókat teljesen hülyének néző pávatáncok pedig ezt pecsételik meg. A foci egy nagy oligarchiává válik, ahol lassan nem lesz elég, ha valakinek csak egy klubja lesz.

Strasbourgban gondolhatják, hogy egy aranyhal teljesítette a kívánságukat, és odaadta nekik a lottószelvényt. Valójában csak az történt, hogy a nagy hal megette a kis halat.

A kiemelt képen Todd Boehly látható.