Az alkalomra Stadion szelet elnevezésű töltött nápolyi és Népstadion cigaretta került a pultokra: 1953. augusztus 30-án – tíz nappal az aréna megnyitása után – megtartották az első kettős mérkőzést a legnagyobb hazai sportlétesítményben. Hogy mikor lesz a bajnoki premier, azt az illetékes elvtársak szinte az utolsó pillanatokban döntötték el: augusztus 27-én jelent meg a lapokban, hogy három nappal később – 14.45-ös és 16.30-as kezdettel – Bp. Dózsa–Csepeli Vasas és Bp. Vörös Lobogó–Bp. Kinizsi mérkőzést rendeznek egy műsorban a Népstadionban.
Ugyanakkor látott napvilágot: „A Bp. Vörös Lobogó vasárnap délután játssza első NB I-es labdarúgó-mérkőzését”. Addig ugyanis Budapesti Bástyának hívták, ám bázisszervét, a hírhedt ÁVH-t a hatalom a Belügyminisztérium alá rendelte, és a BM-nek már volt csapata, a Dózsa. Ezért a Bástyát – a korábbi Textilest, azaz hagyományosan az MTK-t – visszahelyezték a Textil- és Ruházatipari Dolgozók Szakszervezetéhez, és a sportfogadási osztály rövidesen közölte:
A totó tippszelvényén szereplő Bp. Bástya név alatt a Bp. Vörös Lobogó értendő.
A dupla programra 60 ezren látogattak ki, és a Népszava epésen jegyezte meg: „Ha a mérkőzések színhelyét nem a hét közepén, hanem a hét elején közlik, akkor bizonyára teljesen megtelt volna a Népstadion.”
A Népsport így is ellágyult: „Öröm volt a szemnek körültekinteni. Tömegek, mindenütt tömegek. Nagy térségek belül és kívül egyaránt.” A Szabad Ifjúság is örömmel jelentette: „Mindenki elégedetten távozik, még a vesztes csapatok szurkolói sem bosszankodnak. A gyönyörű Népstadion sok mindent feledtet.” A Magyar Nemzet bírálatot csempészett a dicséretbe: „A két mérkőzés színvonala nem elégítette ki annyira a nézőket, mint maga a Népstadion.”
Különösebb beharangozás nemcsak a nevezetes esemény létrejöttének hirtelen elhatározása miatt, hanem azért sem volt, mert az akkori rezsim – a köztudatban élő téveszmével ellentétben – a londoni 6-3-ig egyáltalán nem helyezte kirakatba a labdarúgást,
Nagyjából úgy, mint a lelkes vagy kevésbé lelkes brigádok munka utáni művelődési programjait. Ha nem volt eléggé helyén az üzemi Lear király, akkor efféle építő kritikák láttak napvilágot:
„A kultúrterem felépült, de az előadások alatt mégis, még mindig foghíjasok a padsorok, itt-ott lézeng egy-egy ember. A terem egyhangú csöndje jelképezi: a Gábor Áron Vasöntő- és Gépgyárban sorvadozik a kulturális élet.”
A Szabad Népben másnap ennyi állt a két találkozóról: „Bp. Dózsa–Csepeli Vasas 3:2 (1:2). Népstadion. Végig nagy iramú mérkőzés volt, a Bp. Dózsa csak a második félidő 40. percében elért góllal győzött. A Csepel együttese kétszer is vezetett. A gólokat Samus, Egresi (2), illetve Horváth és Tóth II lőtte. Bp. Vörös Lobogó–Bp. Kinizsi 2:0 (0:0). Népstadion. Az első félidőben mindkét kapu sokszor forgott veszélyben. Később a Bp. Vörös Lobogó fölénybe került, és a II. félidő 7. percében Kovács I, 44. percében pedig Lantos (11-esből) gólt lőtt.”
Az újság igazán nem ragozta túl.
A csepeli csatár 1947 és 1952 között a Kispestben, majd a Honvédban játszott 26 NB I-es mérkőzést, legemlékezetesebb fellépésén (1951. május 20-án) a Budai II, Kocsis, Horváth, Puskás, Babolcsay támadósorral felvonuló Honvéd 8-2-re verte a Kinizsit.
