2007 után ismét két európai csapat vívhatta az ausztrál és új-zélandi közös rendezésű női világbajnokság döntőjét: a két csapat közül Anglia döntőbe jutása jóval kevésbé volt meglepő, hiszen a tavalyi Eb-győztesről beszélünk.
A hibátlan csoportkör után Nigéria ellen a nyolcaddöntőben megszenvedett a csapat, és csak büntetőpárbajban tudott továbbjutni, a döntőbe pedig Kolumbián és Svédországon keresztül vezetett az út. Az angolok holland szövetségi kapitányuk, Sarina Wiegman vezetésével 2021 óta még soha (!) nem szenvedtek tétmeccsen vereséget.
Wiegmannak nem a tavalyi Eb-győzelem volt az első edzői sikere: holland szövetségi kapitányként 2017-ben is Európa-bajnok, 2019-ben pedig vb-ezüstérmes volt hazája válogatottjával.
A csapat jelenlegi játéka némileg hasonlít a Gareth Southgate vezette férfi csapatéhoz: nagy hangsúly van a biztonságos védekezésen, ugyanakkor a csapat szükség esetén képes precíz pozíciós játékot is játszani. Ezt többnyire három belső védős rendszerben valósítják meg, a támadó középpályás Ella Toone pedig szabadon mozogva támogatja Alessia Russo és Lauren Hemp csatárjátékát. A két szélen Rachel Daly és az egyébként Barcelonában futballozó Lucy Bronze fut fel a támadásokkal, a védelem előtt pedig Georgia Stanway, és a másik barcelonai, Keira Walsh biztosít, aki egyébként 2022-ben minden idők legdrágább női transzfereként igazolt el a Manchester Citytől.
A spanyol válogatott szereplése már jóval váratlanabb volt, női válogatottjuk ugyanis még sosem jutott válogatott torna döntőjébe. Ráadásul az elmúlt időszakban a csapat háza táján igencsak kaotikus állapotok uralkodtak.
2022 szeptemberében tizenöt válogatott futballista (közülük hatan a Bajnokok Ligája-győztes Barcelonából) egy, a spanyol szövetségnek írt, egységes levélben panaszkodott a szövetségi kapitány, Jorge Vilda alatt kialakult légkör, valamint az elégtelen felkészülési körülmények miatt. A szövetség pedig meglepetésre inkább a kapitány mögé állt, minthogy túl komolyan vette volna a játékosok panaszait.
Később néhány játékos ugyan visszatért a válogatott keretbe, ám a spanyolok még így is olyan kulcsjátékosok nélkül utaztak, mint a kapus Sandra Panos, vagy a belső védő Mapi León.
A spanyol nők játékstílusa szintén nagyban hasonlít az ország többi válogatottjáéhoz: 4-3-3-ban jól szervezett, tetszetős pozíciós játékot játszanak, nagyban építve a felállásban kialakuló háromszögekre. A döntőben is többnyire az eddigi alapcsapat kezdett. Alexia Putellas, a világ egyik legjobban fizetett női labdarúgója, az eddigi mérkőzésekhez hasonlóan ezúttal sem került a kezdőbe, mert az elmúlt egy év nagy részét sérülés miatt ki kellett hagynia.
A mérkőzés legnagyobb taktikai kérdése az volt, melyik csapat tudja majd többet birtokolni a labdát. Nos, az angolok az első félidőben egyértelműen átadták a labdával való kezdeményezést a spanyoloknak, ami egyik előző mérkőzésükről sem volt elmondható. A játékidő egészében az angol válogatott csak 44 százalékban birtokolta labdát, miközben ez a mutató az egyenes kieséses összecsapásaikon sem ment soha 55 százalék alá.
Az angolok 5-2-1-2 / 3-4-1-2-ben kivitelezett védekezése ugyanakkor az első félidőben nem igazán működött hatékonyan: bár a védekezést viszonylag magasra feltolták, elülső embereik általában nem helyeztek elegendő nyomást a labdát birtokló védőkre, akik így legtöbbször szabadon hozhatták fel azt.
A spanyol válogatott így az első félidőben magabiztosan uralta a labdát, és olykor kifejezetten szép megoldásokkal hozta ki azt. A játékosaik gyakran túltöltötték a labda oldalát, majd a túl oldali félterületbe, a hamis szélsőhátvédként helyezkedő Ona Batlle és Olga Carmona felé forgattak. Innen általában a szélsőhátvéd, a belső középpályás és a szélső által alkotott háromszög irányába folytatódott a játék. A játékosok eközben fegyelmezetten tartották a 2-3-5-ös pozíciós felállást.
Ezek a megoldások a férfi futballból már ismerősek lehetnek a spanyol válogatottól, vagy akár Pep Guardiola csapataitól is. Az angol válogatott az első sor passzivitása miatt erre nemigen tudott reagálni: a labdával két szélső védőre így gyakran a szárnyvédőknek kellett kilépniük, ami miatt a hátsó sor eltolódott és a spanyolok a már említett szélső túltöltésekkel többször is az angol védelem mögé tudtak kerülni.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1261" width="2048" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Az angolok ugyanakkor labdával is elég keveset mutattak. A szokottnál rövidebb labdabirtoklási periódusaikban sem tudták eredményesen kihozni a labdát, ami persze a spanyolok jól megszerkesztett letámadását is dicséri.
Jorge Vilda csapatának felállása ugyanis védekezésben 4-3-3-ból inkább egy aszimmetrikus 4-4-2-vé alakult át, amelyben a balszélső Caldentey figyelt a jobboldalt felfutó Lucy Bronze-ra, szükség esetén a jobb oldali belső védőre is kitámadva. a jobbszélső Alba Redondo azonban egyértelműen a bal belső védő Alex Greenwood-ot támadta.
A középpályán így három a három elleni szituáció alakult ki, amit Keira Walsh visszalépéssel, Georgia Stanway pedig felmozgással próbált ellensúlyozni. Az angolok azonban többnyire így is csak a szárnyvédők felé történő oldalforgatással, vagy a két csatár kifelé mozgásával tudtak előre jutni, a támadások nagy része, egy kapufát és egy jól belőtt labdát kivéve kiszámíthatóan végződött.
Az angolok ráadásul a ritmust sem tudták jól kontrollálni, labdaszerzés után többször is azonnal kontrázni akartak, ami gyakran labdavesztéssel végződött. Olga Carmona (aki a spanyol csapatból a legtöbb, 61 sikeres passzt teljesítette) egy ilyen szituációból szerezte meg a vezetést a 29. percben.
A spanyolok győztes gólja. Angol labdavesztés utáni forgatás az ellentétes oldalra, a felfutó Carmona vezetést szerez
A problémákat Sarina Wiegman szövetségi kapitány is érzékelte, így Lauren James és Chloe Kelly behozatalával a szünetben 4-2-3-1-re állította át csapatát. Az angol válogatottnak így eggyel több embere lett a letámadáshoz az ellenfél térfelén, és az elöl lévő támadók is érezhetően agresszívabban presszionálták a labdás spanyol hátvédeket.
A spanyol válogatott a második félidőben már sokkal rövidebb periódusokra tudta birtokolni a labdát, a meccs ritmusa sokkal hektitkusabb lett, gyakoribb labdavesztésekkel.
A váltás ellenére ugyanakkor az angolok sem tudták hosszabb időre magukhoz ragadni a labdabirtoklást. Bár az idő előrehaladtával már mindkét szélsőhátvéd csatlakozhatott a támadásokhoz, egy-egy jó beindulást leszámítva továbbra is leginkább kiszámítható beívelésig jutottak.
Eközben Jorge Vilda is reagált: Redondo helyett az eredendően jobbhátvéd Oihane Hernandezt cserélte be, aki így szükség esetén követhette az ellenfél felfutó balhátvédjét. a spanyol védekezés 4-5-1-ben pedig továbbra is jól működött, így az angolok ívelésre kényszerülve sokszor be sem tudtak rendezkedni labdával az ellenfél térfelén.
Bár Mary Earps kapus kivédte Hermoso borzalmasan helyezett tizenegyesét, az angolok végül az új eséllyel sem tudtak élni. A második félidőben a sérülések és a VAR miatt rengeteget állt a játék, ez a dinamika pedig lélektanilag sem az eredmény után futó angoloknak kedvezett.
Hiába volt a játékidő leteltével 13 perc (!) hosszabbítás, ez sem volt elég az angol egyenlítéshez.
A spanyol válogatottnak tehát sikerült az, ami az angolnak nem: megszerezni története első női világbajnoki címét. A döntő alapján a spanyol győzelem teljesen jogosnak mondható: az első félidőt a pirosmezesek teljesen dominálták, a második félidőben pedig az angolok csak labda ellen tudtak javulni, labdával nem igazán. Ezt jól mutatja, hogy Spanyolország 2.2-es xG-mutatót hozott össze a mérkőzésen, míg Anglia mindössze szerény 0.5-öt.
Hosszabb távon nézve azonban mindkét csapat a helyére került: Spanyolországnak klubszinten már egyébként is BL-címvédő csapata van, az angolok pedig Eb-győztesként, tétmeccsen veretlenül jutottak el a döntőig.