Az ember, akit agyonnyomott saját vételára: 25 éves a futball egyik legvadabb üzlete

Minden idők egyik legvadabb átigazolása 25 éve, 1998. július 31-én ment végbe – bár a megállapodás már 1997-ben megköttetett. A Betis enyhén megalomániás elnöke, Manuel Ruiz de Lopera – üzletember, ideiglenes stadionnévadó, később lesittelt adócsaló – a legenda szerint egy órán át imádkozott a Los Salesianos de la Trinidad templomban, mielőtt aláírta volna a hírhedtté vált Denílson-megállapodást.

A Sao Paulo ballábas, ördöngösen cselező szélsőjéért világrekordnak számító 5,3 milliárd pesetát, azaz 34,6 (más források szerint 32, illetve 31) millió amerikai dolláros átigazolási díjat fizettek a sevillai zöld-fehérek,

ráadásul tizenegy éves, 416 millió dolláros kivásárlási záradékot (!) tartalmazó szerződést kötöttek vele. A Betis úgy szerződtette a brazil válogatott játékost, hogy az 1998-ig, a világbajnokságig még marad Sao Paulóban, és utána költözik Sevillába.

A megállapodás tervezett lejártakor persze Denílson már egy kontinenssel és öt csapattal arrébb volt, a kivásárlási záradékot meg soha, senki nem akarta kifizetni.

Nehéz leírni, mennyire vad transzfer volt ez, még akkor is, ha a kilencvenes években a mainál sokkal kevesebb pénzzel is lehetett nagyot gurítani. A világ legdrágább átigazolását általában a szuperklub kategóriájába tartozó csapatok viszik végbe. A hatvanas évek óta a következő együttesek birtokolták e címet: Juventus, Internazionale, AS Roma, Barcelona, Napoli, Juventus, AC Milan, Newcastle United, Betis, Lazio, Real Madrid, Manchester United, PSG. A Betis (és a Newcastle United) alaposan kilóg innen, ugyanúgy, ahogy Denílson is kilóg a legdrágábbak listájáról. Azon játékosok közé tartozik, akikért ugyan világrekordot jelentő összeget fizettek ki, de még a kollektív futballemlékezetben sem feltétlenül ragadtak meg (az utóbbi 50 évből Giuseppe Savoldi és a súlyos autóbaleset miatt megtört karrierívű Gianluigi Lentini tartozik ide).

Ha csak cselezésről lenne szó, akkor Denílson egészen biztosan kiérdemelte volna azt a rengeteg pénzt. Abban ugyanis kétségtelenül a világ egyik legjobbja volt.

A szélső szerződtetése látványos erődemonstráció volt a Betistől. A sevillai csapat egyetlen bajnoki címét 1934/35-ben, egyetlen kupagyőzelmét 1976/77-ben aratta, időnként ingázott az első és a másodosztály között. A városi rivális Sevilla jóval többször került a rivaldafénybe (egy rövid időre még Diego Maradonát is soraiban tudhatta), de az erőegyensúly a kilencvenes évek közepén megfordult. A másodosztályból visszatért Betis bronzérmet szerzett az 1994/95-ös bajnokságban a Real Madrid és a Deportivo La Coruna mögött, megelőzve a Barcelonát és a Sevillát. Egy idénnyel később, bár visszaesett (8.), így is a Sevilla előtt zárt, 1996/97-ben pedig megnyerte a kupát és negyedik lett a bajnokságban, miközben városi riválisa kiesett. Denílson szerződtetése – legalábbis Lopera álmaiban – megnyithatta az utat a dobogó, majd a vágyott aranyérem felé.

Ne feledjük, hogy a kor spanyol bajnoksága meglehetősen nyílt versenyt hozott. 1990 és 2000 között tíz különböző csapat lett érmes (a Barcelona, Real Madrid és az Atlético Madrid nagy triója mellett-mögött a Deportivo La Coruna, a Zaragoza, a Betis, a Valencia, az Athletic Bilbao, a Real Sociedad és a Mallorca), valamint négy nyert bajnokságot.

Egy ambiciózus elnök okkal érezhette úgy, hogy már csak néhány jól sikerült átigazolásra van az áttöréstől.

Márpedig Denílson éppen felkapott játékos volt, és óriási volt körülötte a hype. Tinédzserként bekerült az igen erős Sao Paulóba és a bombaerős keretű brazil válogatottba, 1997-ben villogott a Tournoi de France minitornán, megkapta a Konföderációs Kupa aranylabdáját (ezt a tornát és a Copa Américát is megnyerte a nemzeti csapat), az El País megválasztotta az amerikai kontinensen játszó legjobb támadónak. Nagyjából ott tartott Európába igazolása előtt, mint a Santostól 21 évesen búcsút vevő Neymar.

A brazil válogatott szövetségi kapitánya, Mário Zagallo nagyra tartotta Denílson képességeit, lehet, hogy azért is, mert önmagát, saját játékstílusát vélte felfedezni a védelmeket szétziláló, kiismerhetetlenül cselező szélsőben, aki cserejátékosként a fáradó védelmek réme lett. Trükkjeit két szupersztárhoz, a tragikus sorsú Garrincháéhoz és Jairzinhóéhoz hasonlították. Sokan gondolták úgy, hogy ő maga is szupersztárrá válhat. Roberto Carlos meglepődött, hogy válogatott csapattársa a Betisnek mondott igent, holott voltak más kérői (a Barcelona és a Lazio is érdeklődött; a katalánok esetében adóügyi kérdéseken futott zátonyra a megállapodás).

„Inkább a Realba vagy a Barcelonába kellene mennie. A Betis ugyanis nincs harcban a nagy trófeákért” – mondta.

A Betis-drukkerek lelkesen figyelhették az 1998-as világbajnokság meccseit: már lekötött sztárigazolásuk a brazilok összes mérkőzésén pályára lépett, igaz, csak egy találkozót játszott végig, a többin csere volt. A válogatott tizenkettedik embere volt a tornán, végül csalódottan (ezüstéremmel) távozott, és indult Spanyolország felé. A Sao Paulo a beérkező átigazolási díjból nekilátott a Morumbi stadion felújításának. Amikor Denílson megérkezett, Lopera javaslatára kísérőivel leszállt a vonatról Córdobában, mert az őt váró huszonötezres szurkolói tömeg szétszedte volna. A Betisnél azt várták, hogy az új csillag megváltsa a világot, és…

…nem váltotta meg. Első spanyolországi idényében 35 bajnokin kapott lehetőséget, de csak kétszer talált be, úgy, hogy

a világ legdrágább játékosaként fél évig gólképtelen maradt.

Az edzők jöttek-mentek, az öltözőben féltékenységet szült a brazil légiós csillagászati fizetése. Kiderült: még nem kész játékos, és nem is olyan, aki a hátán tudná cipelni a csapatát. Második idényében 32/3 volt a mutatója, a Betis pedig szégyenszemre kiesett.

„A Betis bajnokesélyes csapatot akart építeni, és ezért nagyon sok pénzt ölt átigazolásokba. Tudtam, hogy rengeteg pénzt adtak értem, de ez a legkevésbé sem segített nekem. Elszabadult ez az egész őrület, mindenki azt emlegette, hogy a világ legdrágább játékosa; a szurkolók azt várták, hogy egyből én legyek a La Liga gólkirálya” – emlékezett vissza Denílson.

Nem hogy gólkirály nem lett, spanyol élvonalbeli idényeiben összesen 12 gólt szerzett. Kölcsönadták a Flamengónak a Betis kiesése után, valamelyest formába lendült, és visszatérése után feljutáshoz segítette a sevillaiakat. Istenigazából sosem tudott meghatározó játékossá válni a spanyol bajnokságban.

Luxuscsere vált belőle, és cserejátékosként járult hozzá 2002-ben a brazil válogatott világbajnoki címéhez (ő a vb-k történetében a legtöbbször csereként pályára küldött játékos). Míg a válogatottban ez elég volt – a Ronaldinho, Rivaldo, Ronaldo trió által lefárasztott védelmek ellen könnyebben lehetett fickándozni –, klubszinten nem, főleg a „világ legdrágább játékosa” címke mellett. Nem volt elég tere cselezni, nem volt elég ideje, nem tudott megfelelően érvényesülni és az eredményessége is visszaesett.

Gyengeségei – nem tudott és nem is nagyon akart védekezni, jobb lábát csak támaszkodásra használta (egy gyilkos megjegyzés szerint Arjen Robben hozzá képest határozottan kétlábas volt), nem volt jó befejező, és nem volt elég hatékony a csapatjátékban – kiütköztek a gyorsabb európai futballban, formája ingadozott. A labdarúgás is megváltozott: elkezdett elterjedni a tükörszélsők szerepköre, Denílson pedig klasszikus vonalszélső volt. Közben kiderült, hogy a szerény körülmények közül érkező, meglehetősen tanulatlan srácot csúnyán lenyúlta a játékosügynöke.

„Szörnyű volt, mert a pályán is pont elég komplikált volt minden.

Azt sem tudtam, hol áll a fejem.

Visszatekintve azt kell mondjam: az, hogy elárultak, megtanított arra, hogy óvatosabb legyek a körülöttem levő emberekkel, és arra is, hogy óvatosabb legyek az üzleti dolgokban” – mondta az ESPN-nek.

A Betissel 2005-ben spanyol kupagyőztes lett – a döntőben nem játszott, de odaállt a meccs előtti csapatképhez, melyen így tizenketten szerepeltek –, aztán saját bevallása szerint a legjobb európai idényét futotta a Bordeaux játékosaként, ám a franciák nem akarták teljesíteni fizetési igényeit, így távozott Szaúd-Arábiába, az al-Naszrhoz. Denílsonnak topkategóriás játékosként befellegzett, még mielőtt a Betissel megkötött eredeti szerződése elketyegett volna a lejártáig.

Kiemelt státusú játékos (designated player) lett ezután az FC Dallasnál az MLS-ben, de az amerikaiak a ligatörténet legrosszabb sztárigazolásai között emlegetik. Hazatért – bánatára a Sao Paulo nem tartott rá igényt, de a városi rivális Palmeiras igen –, nyert egy paulista bajnokságot, és vissza szeretett volna térni Európába, de erre már nem volt esélye. Túlterhelt térdei már a kétezres évek elején romokban voltak, Denílson maga is úgy fogalmazott, hogy pályafutása végén csak vonszolta magát a pályán. Utolsó tétmérkőzését egy vietnámi klub (Hai Phong) színeiben játszotta – teleinjekciózva lépett pályára, szerzett egy óriási szabadrúgásgólt, és ennyi volt a délkelet-ázsiai kaland, nem sokkal később szerződést bontott –, 2010-ben még aláírt a görög Kavalához, de játéklehetőséghez már nem jutott. A brazil válogatottban 2003 után nem vették számításba. 33 éves korában visszavonult.

Tanulság? Talán az, hogy milyen durva túlfizetésre késztethet egy ambiciózus klubot a hype – a Betis abban reménykedett, hogy olyan gyémántra lel, mint a PSV (Romário, majd Ronaldo) vagy a Depor (Rivaldo), és ez versenyképessé teszi a spanyol nagyokkal is. Gyémánt helyett leginkább talmi csillogást kapott.

Lehet, hogy Denílson sokkal nagyobb karriert futott volna be, ha erősebb, jobban működtetett csapathoz igazol sokadik sztárként, és nem nyomják agyon az elvárások, amelyeket a világ legdrágább játékosával szemben támasztott mindenki. Miként a Betis hivatalos honlapja írja:

A szédületesen magas átigazolási díj valósággal megbélyegezte. A játéka pedig sosem tűnt a vételárához mérhetőnek.

Denílson túl nagy hal volt egy túl kis klubnak, túl nagy fizetéssel és túl magas vételárral. Nem kapott megfelelő segítséget – legyen szó a beilleszkedést segítő klubalkalmazottakról, nyugodt szakmai háttérről, megfelelő regenerációról vagy tisztességes ügynökről –, számos dologgal felbosszantotta a szurkolókat (partizott, visszaszólt nekik, amikor kritizálták), de legfőképpen és mindenekelőtt: nem szerzett elég gólt.

Márpedig egy ekkora vételár címkéjével ez a legnagyobb bűn, amit futballista elkövethet.

„Nem bánok semmit sem. Rengetegen álmodnak futballkarrierről, és sosem jutnak el a legmagasabb szintre. Nekem ez megadatott: európai karriert építhettem, válogatott és világbajnok lettem. Semmit sem kell szégyellnem. Még akkor sem, ha ti, újságírók mindig emlékeztettek arra, hogy egykor én voltam a világ legdrágább játékosa. Amikor megdől az átigazolási rekord, valaki mindig felhív” – értékelte karrierjét.

Tulajdonképpen igaza van, szégyenkezni nem kell emiatt. Az már más kérdés, hogy

amíg lesznek a futballmagazinokban utat tévesztett tehetségekről szóló cikkek, Denílsonnak bérelt helye lesz azokban,

ahogyan a minden idők legjobb cselezőiről szóló összeállításokban is.

Ő biztos az utóbbinak örül jobban.