Minden idők egyik legvadabb átigazolása 25 éve, 1998. július 31-én ment végbe – bár a megállapodás már 1997-ben megköttetett. A Betis enyhén megalomániás elnöke, Manuel Ruiz de Lopera – üzletember, ideiglenes stadionnévadó, később lesittelt adócsaló – a legenda szerint egy órán át imádkozott a Los Salesianos de la Trinidad templomban, mielőtt aláírta volna a hírhedtté vált Denílson-megállapodást.
ráadásul tizenegy éves, 416 millió dolláros kivásárlási záradékot (!) tartalmazó szerződést kötöttek vele. A Betis úgy szerződtette a brazil válogatott játékost, hogy az 1998-ig, a világbajnokságig még marad Sao Paulóban, és utána költözik Sevillába.
A megállapodás tervezett lejártakor persze Denílson már egy kontinenssel és öt csapattal arrébb volt, a kivásárlási záradékot meg soha, senki nem akarta kifizetni.
Nehéz leírni, mennyire vad transzfer volt ez, még akkor is, ha a kilencvenes években a mainál sokkal kevesebb pénzzel is lehetett nagyot gurítani. A világ legdrágább átigazolását általában a szuperklub kategóriájába tartozó csapatok viszik végbe. A hatvanas évek óta a következő együttesek birtokolták e címet: Juventus, Internazionale, AS Roma, Barcelona, Napoli, Juventus, AC Milan, Newcastle United, Betis, Lazio, Real Madrid, Manchester United, PSG. A Betis (és a Newcastle United) alaposan kilóg innen, ugyanúgy, ahogy Denílson is kilóg a legdrágábbak listájáról. Azon játékosok közé tartozik, akikért ugyan világrekordot jelentő összeget fizettek ki, de még a kollektív futballemlékezetben sem feltétlenül ragadtak meg (az utóbbi 50 évből Giuseppe Savoldi és a súlyos autóbaleset miatt megtört karrierívű Gianluigi Lentini tartozik ide).
Ha csak cselezésről lenne szó, akkor Denílson egészen biztosan kiérdemelte volna azt a rengeteg pénzt. Abban ugyanis kétségtelenül a világ egyik legjobbja volt.
A szélső szerződtetése látványos erődemonstráció volt a Betistől. A sevillai csapat egyetlen bajnoki címét 1934/35-ben, egyetlen kupagyőzelmét 1976/77-ben aratta, időnként ingázott az első és a másodosztály között. A városi rivális Sevilla jóval többször került a rivaldafénybe (egy rövid időre még Diego Maradonát is soraiban tudhatta), de az erőegyensúly a kilencvenes évek közepén megfordult. A másodosztályból visszatért Betis bronzérmet szerzett az 1994/95-ös bajnokságban a Real Madrid és a Deportivo La Coruna mögött, megelőzve a Barcelonát és a Sevillát. Egy idénnyel később, bár visszaesett (8.), így is a Sevilla előtt zárt, 1996/97-ben pedig megnyerte a kupát és negyedik lett a bajnokságban, miközben városi riválisa kiesett. Denílson szerződtetése – legalábbis Lopera álmaiban – megnyithatta az utat a dobogó, majd a vágyott aranyérem felé.
Ne feledjük, hogy a kor spanyol bajnoksága meglehetősen nyílt versenyt hozott. 1990 és 2000 között tíz különböző csapat lett érmes (a Barcelona, Real Madrid és az Atlético Madrid nagy triója mellett-mögött a Deportivo La Coruna, a Zaragoza, a Betis, a Valencia, az Athletic Bilbao, a Real Sociedad és a Mallorca), valamint négy nyert bajnokságot.
Márpedig Denílson éppen felkapott játékos volt, és óriási volt körülötte a hype. Tinédzserként bekerült az igen erős Sao Paulóba és a bombaerős keretű brazil válogatottba, 1997-ben villogott a Tournoi de France minitornán, megkapta a Konföderációs Kupa aranylabdáját (ezt a tornát és a Copa Américát is megnyerte a nemzeti csapat), az El País megválasztotta az amerikai kontinensen játszó legjobb támadónak. Nagyjából ott tartott Európába igazolása előtt, mint a Santostól 21 évesen búcsút vevő Neymar.
