Dele Alli hangja elfullad, megszakítja a mondatot, a könnyeivel küzd.
Félszeg mosoly.
„Elnézést” – mondja.
Egyszerre van felszabadító és pokoli nehéz helyzetben. Először beszél traumáiról és kisiklott karrierjéről a nagy nyilvánosság előtt, méghozzá Gary Neville-lel, akit ismer a válogatott stábjából, és volt profi játékosként, edzőként egy olyan figura, akiben megbízhat. Ugyanakkor nincs sok választása: azért vállalta az interjút, mert az angol bulvársajtó kinyomozta amerikai elvonulását, és várható volt, hogy előrukkol a sztorival. Akkor meg inkább előremenekül: elmondja maga, mi történt vele, és miért kellett hat hetet eltöltenie egy mentálklinikán.
Aki nem látta, annak érdemes végignéznie a mélyinterjút. Dele (az Alli nevet 2016 óta nem használja, mivel nem érez köteléket vér szerinti családjával) halk szavú, intelligens, jól beszélő, szépen fogalmazó interjúalany, aki súlyos traumáiról beszél, ugyanakkor nem bújik el saját felelőssége elől sem.
„Nem okolok senkit a problémáimért. Mindig is én küzdöttem önmagammal. Önmagam legnagyobb hőse és legnagyobb ellensége voltam” – mondja ki. Neville időnként kérdez és hozzásző a beszélgetés fonalához, de ez inkább aktív hallgatási és empátiás gyakorlat a számára. Az interjú közelebb áll egy terápiás beszélgetéshez, mint bármi máshoz. Ha pontokba szedjük a legfontosabb részeit:
- Dele Alli a közelmúltban másfél hónapot töltött el egy amerikai mentálhigiéniás-rehabilitációs intézményben, hogy traumáit és gyógyszerfüggőségét (altatók) kezeljék.
- Ez az első alkalom, hogy professzionális segítséget kért és kapott. Dele a 2022/23-as idényben a Besiktas kölcsönjátékosa volt, ám szereplése katasztrofálisan sikerült. Hazatért Törökországból, műtét várt rá, és mentális mélypontra került.
- Először beszélt meghatározó traumáiról: alkoholista anya és távollevő apa mellett nőtt fel. Hatéves korában anyja egyik ismerőse molesztálta, hétévesen már dohányzott, nyolcévesen bevonták a drogbizniszbe, tizenegy éves korában „egy pasi a szomszédos telepről” lelógatta egy hídról. Egy rövid időt Nigériában töltött (apja nigériai), de ez is negatív élményként csapódott le benne. Végül 12 évesen került nevelőcsaládhoz – hivatalosan nem fogadták örökbe –, és itt talált stabilitást. Nevelőszüleinek nagyon hálás, vér szerinti szüleivel évek óta nem beszél.
- Eredetileg azért kapott altatókat, hogy a meccsek után rendesen tudjon aludni. Viszont elmondása szerint a gyógyszerek „valamit megreparáltak, amit más nem tudott” – a segítségükkel valamennyire kordában tartotta a problémáit, ám függővé vált.
- Mauricio Pochettinóval és stábjával kitűnő kapcsolatban volt, ám a mentorát követő Spurs-edzőknek nem nyílt meg, és egyre sokasodtak problémái a pályán és azon kívül. Amikor José Mourinho padra ültette, elgondolkozott azon, hogy vissza kellene-e vonulnia. Ekkor még csak 24 éves volt.
- Az Amazon All or Nothing: Tottenham sorozatában két elhíresült rész is vele kapcsolatos: az egyikben Mourinho figyelmezteti, hogy ha nem hozza ki magából a benne rejlő teljes potenciált, akkor utólag nagyon bánni fogja; a másikban a portugál edző edzés közben lustának nevezi. A sorozatba nem került be az, hogy Mourinho elnézést kért tőle a megjegyzéséért. A „lusta” címke viszont ráragadt, és a legtöbben ezzel a két jelenettel próbálták megmagyarázni váratlan és meredek visszaesését.
- Az Everton és szakvezetője, Sean Dyche mindenben támogatta terápiás távolléte alatt.
Az interjú teljes átirata az Evening Standard honlapján olvasható el.
Azzal kezdtük, hogy az interjú számos kérdést felvet. Az első ezek közül az, hogy korábban – mondjuk tíz éve – mekkora lett volna az esély egy ehhez hasonló, kitárulkozó interjúra?
Közismert, hogy a versenysport közegében a „gyengeség” kimutatása kerülendő, a mentális egészség témaköre pedig erősen tabusított téma volt. Ez megváltozott, a közönség reakciójával együtt. Az elmúlt bő másfél évtizedben a versenysportolók mentális problémái bekerültek a mindennapi sportdiskurzusba, egyre több a támogató szervezet, és egyre több sportoló tárulkozik ki a nyilvánosság előtt. Az idáig vezető utat sajnos tragédiák kísérték – gondoljunk Robert Enke vagy Gary Speed öngyilkosságára.
Immár megvannak azok a felületek, amelyeken a sportolók elmondhatják a történetüket és formálhatják saját narratívájukat – tegyük hozzá, úgy, hogy nem kell kritikus kérdésekre válaszolniuk. Ha saját közösségimédia-csatornáikat használják, nem kell a mainstream médiához fordulniuk, de világszerte megjelentek a sportot játékosszemszögből bemutató médiumok is (a legfontosabb ezek között a The Players’ Tribune). Dele mindkét megoldást választhatta volna, de inkább Gary Neville-lel ült le egy videóinterjúra – ez meg az ugyanabból a körben szocializálódott, majd médiaszemélyiséggé vált szereplők fontosságát mutatja.
Az már csak egy különös adaléka a mai futballvalóságnak, hogy a műsort, melyben a játékos függőségeiről vallott, a Sky Bet, azaz egy fogadóiroda támogatja.
Változott a közönség percepciója is. Valószínűleg ma jóval nagyobb empátiával kezelnek egy hasonló ügyet, mint korábban, egyszerűen azért, mert nagyobb a mentális egészséggel kapcsolatos tudatosság, a hasonló problémák nyilvánosság előtti megvitatása egyre kevésbé tabu. Nem véletlen, hogy elsöprően pozitív volt az interjú fogadtatása.
Ugyan most is megjelentek régisulis kommentek (minek sír, az a dolga, hogy focizzon; más is átélt ilyen traumát, és még csak nem is multimilliomos), de a döntő többség Dele bátorságát dicsérte, illetve sokan megjegyezték: hasonló terhet cipelnek magukkal. Ami pedig szintén elgondolkodtató: sok drukker azt írta, az interjú fényében szégyelli a korábbi, Dele Allira tett megjegyzéseit. Ritka önreflexió ez, pláne az interneten és a futballban.
Ahogy az várható volt, a játékos vér szerinti családja is reagált, hazugsággal vádolva a futballistát.
