„Ha nem tudjátok, mit csináljatok a labdával, adjátok oda Luisitónak!” – az örökkévalóság legnagyobb karmestereinek egyikét gyászolja a labdarúgóvilág

A spanyol Luis Suarez nagyobb volt az uruguayi Luis Suareznél. Nem magasságra. Játéktudásra.

Gondolják meg, olyan labdarúgók között lehetett játékmester Barcelonában, mint Kubala László, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán, vagy a két dél-amerikai virtuóz, a brazil Evaristo és a paraguayi Eulogio Martinez.

Az Interben sem akárkik vették körül. Csak a középpályán és elöl olyan támadójátékosok sorakoztak mellette, mint Sandro Mazzola, Angelo Domenghini (két Európa-bajnok és vb-ezüstérmes), továbbá Mario Corso, a brazil Jair, a spanyol Joaquin Peiro.

Ám Milánóban is ő szabta a fazont.

Itthon mégis haragudni kellett rá az utóbbi időben, mivel buzgó propagandisták elterjesztették, hogy azért lett aranylabdás 1960-ban Puskás Ferenc előtt, mert a keleti blokk szavazói bojkottálták a leghíresebb magyart. Ezzel szemben a valóság az, hogy – bár a magyar képviselő kétségkívül „hanyagolta” az 1960-as BEK-döntőben négy gólt szerző Puskást – a vasfüggönyön innen honfitársunk majdhogynem tarolt, a már akkor is hanyatló Nyugaton feledkeztek el róla.

Pontosabban arról nem feledkeztek el, hogy a döntőben az Eintracht Frankfurtot 7-3-ra legázoló, addig mindig döntős, sőt győztes Real Madridot 1960 őszén kiejtette a BEK-ből Suarez Barcelonája. (Santiago Bernabeu madridi klubelnök szerint „felháborító csalással”. A korabeli beszámolók szerint a madridi 2-2-t követő 2-1-es barcelonai visszavágón három-négy Real-gólt érvénytelenített Reginald Leafe angol játékvezető.)

Hogy mi az igazság, az már nehezen ellenőrizhető, az viszont szikár tény: nem a Kelet ármánykodott, hiába sulykolták ezt a brosúrabajnokok. Akik persze azt elmulasztották megemlíteni, hogy Suarez 1964-ben ugyanúgy második lett az Aranylabda-választáson, mint Puskás 1960-ban, noha a spanyol válogatottal Európa-bajnoki címet, az Internazionaléval pedig BEK-et nyert. Az őt megelőző skót Denis Law a Manchester Uniteddal még csak angol bajnok sem volt abban az esztendőben…

Amúgy Suarez 1961-ben az argentin-olasz Omar Sivori mögött volt második, míg 1965-ben a portugál Eusebio, valamint milánói klubtársa, Giacinto Facchetti mögött harmadik az Aranylabdára aspirálók mezőnyében.

Eb-aranyérmének elnyerésében akaratlanul szerepet játszott Baróti Lajos is. A magyar szövetségi kapitány a kontinenstorna madridi elődöntője, a spanyol–magyar mérkőzés előtt a házigazdák irányítójától tartott a legjobban, ezért a dirigens őrzésére bevetette a szívósságáról közismert újoncot, a kispesti Komora Imrét. Az ötlet nem vált be, Suarez volt a vendéglátók legjobbja, ám a spanyolok így is csak 120 perces küzdelemben nyertek 2-1-re a Szentmihályi – Mátrai, Mészöly, Sipos, Sárosi – Komora, Nagy István – Bene, Albert, Tichy, Fenyvesi összetételű magyar csapattal szemben.

S ha az egyenlítő gólt szerző Bene „Ferike” három helyzete közül csak egyet értékesít a kétszer negyedórás hosszabbításban, 1-1-nél…

Akkor még mindig nem tudni, arany- vagy ezüstérmet nyert volna-e a valóságban bronzérmes együttes, mert a másik ágon a Szovjetunió válogatottja jutott a döntőbe, és a „szbornajával” szemben nem sorjáztak a magyar sikerélmények.

Suarez sem aratott mindig sikert, a kontinens legértékesebb klubtrófeáját először csak 1992-ben elhódító Barcelonával például nem nyert BEK-et, az 1961-es döntőben a Benfica 3-2-re legyőzte a katalán csapatot. (Kocsis és Czibor 1954 után másodszor élt át 3-2-es vereséget a berni Wankdorf stadionban.) Ez után viszont a futballistáért addig fizetett legnagyobb összegért, 100 ezer fontnak megfelelő líráért szerződött Milánóba.

Átigazolását nem bánták meg Itáliában, hiszen miatta is lett Grande az Inter, amely 1964-ben és 1965-ben BEK-győztes, 1967-ben és 1972-ben -döntős volt. A klub kiemelkedően legjobb korszaka fűződött az előzőleg Barcelonában dirigáló Helenio Herrera catenacciós csapatához, amelynek védőegysége (Sarti – Burgnich, Guarneri, Picchi, Facchetti) szintén fogalommá vált.

Hát még a spanyol 10-es! Herrera azt mondta az Inter játékosainak az öltözőben: „Ha nem tudjátok, mit csináljatok a labdával, adjátok oda Luisitónak!”

A labdaművész Suarezzel nemcsak a válogatottban találkoztak a magyarok. Az Inter 1966 februárjában az FTC-t (4-0, 1-1), 1966 decemberében a Vasast ejtette ki a BEK-ből (2-1, 2-0). A spanyol karmester mind a négy meccsen játszott, és jellemző az olasz csapat erejére, hogy a ferencvárosi és az angyalföldi atom csatársor egyetlen gólt tudott bepasszírozni a kék-fekete vetélytársnak, azt Puskás Lajos rúgta a San Siróban. (Az FTC pesti meccsén a jobbhátvéd Novák Dezső 11-esből küldte a labdát Giuliano Sarti hálójába. A két visszavágón összesen 156 ezer ember tolongott a Népstadionban, pedig mindkettőt hideg téli napon rendezték.)

Arról az évről van szó, amelynek derekán Magyarország válogatottja kolosszális játékkal 3-1-re legyőzte a vb-n tizenkét esztendeje veretlen, az 1958-as és az 1962-es tornán egyaránt aranyérmes brazil csapatot.

Azon a világbajnokságon a spanyol együttes már a csoportmérkőzések után elbúcsúzott, csakúgy, mint 1962-ben. Suareznek a vb-kkel nem volt szerencséje, noha Chilében a nyerő számot, a 21-est kapta (négy évvel később Angliában már „rendes” 10-es meze jutott neki).

Mundial-diétája ellenére Suarez technikás és elegáns volt, látott a pályán, ott a helye az örökkévalóság legnagyobb karmesterei között (bár „építésznek” nevezték). Abban az osztályban – vagy inkább osztályon felül – van, amelybe Didi, Michel Platini, Cubillas, Maradona, Zico vagy Zidane tartozik.

Edzőként nem emelkedett ilyen magasságokba, jóllehet az Intert (többször) és a spanyol válogatottat is irányította, az U21-es spanyol csapatot pedig Eb-elsőségre vezette. Ám az igazi az volt, ahogyan a pályán dirigált. Úgy vezényelt, ahogyan Milánóban Arturo Toscanini, Riccardo Muti (mindkettő Scala) vagy talán még Gianni Rivera (Milan) szokott…