Foci sport24

Felült Európa trónjára a City, de legnagyobb sikerét nem a legjobb meccsén érte el

Robert Michael/picture alliance via Getty Images
Robert Michael/picture alliance via Getty Images
A Manchester City nyerte a labdarúgó Bajnokok Ligája 2022/23-as kiírását, miután a szombati, isztambuli döntőben Rodri góljával 1-0-ra legyőzte az Internazionale csapatát. Az olaszok az eddigi legnehezebb ellenfélnek bizonyultak a City számára, és szinte csak a balszerencséjük miatt maradtak alul. Ugyanakkor Manchester kék felén a hosszú távú koncepció megtérült, és a tavasszal történelmi szinten futballozó Guardiola-csapat először tudott triplázni. Taktikai elemzésünk a döntőről.

Nem meglepő, hogy előzetesen az egész futballközvélemény egyértelműen a Manchester Cityt gondolta esélyesebbnek – a világbajnokság előtt még hullámvölgyben lévő csapat tavasszal az elmúlt évek dominanciáját is felül tudta múlni. Reménytelennek tűnő helyzetből indulva végül simán húzta be a Premier League-et, hogy aztán egy hete a Manchester United elleni sikerrel az FA Kupát is bezsebelje. Erling Haaland 36 bajnoki góljával egyéni rekordot döntött, miközben csapatszinten is úgy tűnt, az időről időre variáló Pep Guardiola minden tekintetben megtalálta a tökéletes tizenegyet.

A City ráadásul veretlenül jutott el a BL döntőjéig,

az egyenes kieséses szakaszban pedig olyan csapatokat döngölt simán a földbe, mint a címvédő Real Madrid vagy a németországi egyeduralkodó Bayern München.

Az üzletileg és ma már szakmailag is magasabbra becsült Premier League árnyékában ugyanakkor elhomályosodhatott, hogy a múlt évad előtt a Laziótól igazolt edző, Simone Inzaghi szintén (majdnem) történelmi szezont futott az Interrel. Ugyan a 2010-es José Mourinho-féle „hármasugrást” nem sikerült megismételni, az olasz bajnoki harmadik hely, a hazai kupagyőzelem és természetesen a Bajnokok Ligája döntőjébe jutás önmagában évtizedes eredménysor, még ha a nemzetközi porondon az Internek viszonylag kedvező sorsolás (Porto, Benfica, Milan) is jutott.

Az összeállításokat illetően a Manchester City kezdőtizenegyében várhattunk kevesebb meglepetést. Guardiola az elmúlt évek kieséses BL-meccsein gyakran okozott meglepetést (és vesztett azokon) egy-egy személyi, vagy taktikai húzásával. Mostanra azonban változtatott a hozzáállásán a katalán mester, és tavasszal szinte az összes fontosabb mérkőzésen ugyanazt gárdát küldte pályára. Ez a tizenegy pedig a döntőre sem változott: Ederson előtt most is Akanji, Ruben Dias, Nathan Aké és John Stones alkotta a védelmet. Utóbbi – a szezon nagy újításaként – labdabirtoklásban feljebb játszik a védekező középpályás Rodri mellett. Jobbról Bernardo Silva, balról pedig Jack Grealish adott szélességet a csapatnak, miközben középen Ilkay Gündogan, Kevin de Bruyne és Haaland félelmetes triója rohamozott. Guardiola tehát látszólag teljesen megmaradt a jól bevált receptnél, ám, mint látni fogjuk, a szombati döntőn ez mégsem volt teljesen így.

Simone Inzaghi legnagyobb hiányzója az elődöntőben sérülést összeszedő örmény fazonszabász, Henrikh Mkhitaryan volt.

André Onana kapus előtt ezúttal is Darmian, Bastoni és Acerbi alkotta a védelem belsejét, jobboldalt Dumfries, baloldalt Dimarco szaladgált fel-alá. A középpályán Brozovic és Barella társa Mkhitaryan hiányában Calhanoglu lett – ő lehetett volna az első török BL-győztes futballista. A legérdekesebb kérdés talán a csatárpáros összetétele volt: vajon a veterán bójacenter Edin Dzeko, vagy a területekbe is bátran befutó, nagydarab Romelu Lukaku lesz Lautaro Martínez párja? Végül előbbire esett a választás.

Bár Guardiola papíron az alapértelmezett kezdőt küldte ki az Atatürk Stadion gyepére, a katalán edző nem tudta önmagát meghazudtolni, és a megszokott játékosokat egy (majdnem) teljesen új támadó struktúrában állította csatasorba. A tavasz eddigi mérkőzésein általában a negyedik védő, Stones lépett fel Rodri mellé második védekező középpályásnak, a támadósort pedig a maradék öt játékos alkotta, ezt a nemzetközi közvélemény leginkább a 3-2-2-3-as WM-rendszerhez hasonlította, amely még az 1930-as évek Angliájában terjedt el. A mostani szerkezetben azonban a City nem öt, hanem hatfős első sorral játszott. A négy középpályás nem négyszög, hanem sokkal inkább rombusz alakzatot formált, és a négy hátulsó játékos is hasonlóan helyezkedett el. Ha ragaszkodunk a számokhoz, ezt a konstrukciót leginkább 3-4-3-as rombuszalakzatnak lehet nevezni.

Ám a szokatlan húzásra Inzaghi csapata letámadásban gyorsan reagált: a papíron második csatár Lautaro Martínez a bal oldali félterületbe zárt vissza, s az Inter négy játékossal gyakorlatilag letükrözte a manchesteriek hátsó rombuszát. De Bruyne és a szokottnál is feljebb kerülő Stones így kényszerűségből egyre többet mozgott az oldalvonal felé, ám az Inter ötfős védelmi vonala könnyedén elbánt velük, hiszen egy ember nyugodtan kiléphetett a labdásra. A szituáció igazi vesztese a két szélső, Bernardo Silva és Grealish lett: nekik esélyük sem volt megfelelő szögben labdát kapni, és egy az egyben megverni az emberüket. A félterületben beinduló társakat pedig a kapunak háttal szintén nem tudták megjátszani.

Az Inter letámadása és a City labdabirtoklási problémái. Guardiola csapata hátul rombuszban építkezik, Aké Ruben Diason keresztül Akanjihoz forgat. Az olaszok gyakorlatilag letükrözik őket: Dzeko a középen játszó Diasra figyel, miközben Barella Akéra, Lautaro pedig Akanjira lép ki. De Bruynére az oldalsó középhátvéd Darmian lép fel.

A jelenet folytatása. A jobboldali szélességet biztosító Bernardo Silva nem területbe, hanem lábra kapja a labdát, Dimarco fellép vele, így nem tud megfordulni. A védekező középpályásként játszó Stonesnak kell területbe indulni, de a háttal lévő Bernardo miatt amúgy sem tud hozzá eljutni a labda, ráadásul Bastoni is követi visszafelé.

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk? Akkor a folytatáshoz!
Ha még nem vagy a 24 Extra előfizetője, ismerheted meg a csomagokat.

Már előfizető vagyok,

Olvasói sztorik