Az Edzőfaló. Ez Maurizio Zamparininek, a Palermo híres-hírhedt elnökének ragadványneve volt, de tulajdonképpen lassan a magyar NB I-é és NB II-é is lehetne. Ha az edzők állásbiztonságát (még?) nem is sikerült palermói szintre süllyeszteni, már a legendásan türelmetlen balkáni vonalhoz hasonlók az adatok Magyarországon is. A legfelső két osztályban 32 csapat játszik, és csupán három olyan tréner van – az NB II-ben Lipcsei Péter (Soroksár) és Csertői Aurél (Gyirmót), az NB I-ben a nemrég új szerződést aláíró Hornyák Zsolt (Puskás Akadémia) –, akik több mint három éve vannak a posztjukon. A Transfermarkt kimutatása szerint a 32 edzőből csak hat – az említetteken kívül még Sztanyiszlav Csercseszov (Ferencváros), Szabó István (Kecskemét) és Tóth Balázs (Csákvár) – olyan, aki több mint egy éve irányítja a jelenlegi csapatát. Harminckettőből hat.
No, nem mintha ez akkora ritkaság lenne. Az eredménycentrikusság és a türelmetlenség európai, sőt, világszinten is általános jelenség. Az angliai League Managers Association (LMA) 2022-es tanulmánya szerint az átlagos edzői „élettartam” az országban csupán 11 hónap, a Premier League üdítő kivételnek számít, mert a legfelső osztályban jóval tovább szokott tartani a türelem (jelenleg a 20 PL-csapatból nyolcnál van olyan edző, aki legalább egy éve irányítja az együttesét, ötnél pedig olyan, aki legalább három éve dolgozik ugyanott). Ahogy lejjebb megyünk a bajnoki piramison, úgy cserélődnek egyre gyakrabban az edzők.
Alábbi ábránkon 37, élvonalbeli, őszi-tavaszi rendszerű európai bajnokság edzőit ábrázoltuk. Ha a bajnokság létszámához viszonyítjuk az edzőcserék sűrűségét, akkor Magyarország a középmezőny alján található. A legtürelmetlenebbek – ez aligha meglepő – a balkáni országok klubtulajdonosai: az általunk vizsgált országok közül Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Albánia, (kivételként) Luxemburg, Bulgária, Szlovénia, Montenegró és Törökország végzett a rangsor végén. Az edzőkkel Észak-Írországban a legtürelmesebbek – a Crusaders szakvezetője, Stephen Baxter majdnem 18 éve irányítja csapatát, az edzők több mint 58 százaléka egy évnél, 41,7 százaléka pedig három évnél régebben dolgozik állomáshelyén –, meglepően jól bírják cérnával újabban a spanyolok és az olaszok, és talán kevésbé meglepő, hogy több, utánpótlás-neveléséről ismert országban (Svájc, Hollandia, Ausztria, Portugália, Csehország, Dánia) is viszonylag toleránsak a klubvezetők a formaingadozással szemben. A magyar adat kicsivel átlag alatti.
Az NB I-ben és az NB II-ben együttvéve – az ideiglenesen kinevezett edzőket is számítva – sikerült átlépni a bajnokság közben végrehajtott edzőváltások/csapatok együtthatóban a mágikus 1-es számot (36 edzőváltás/32 csapat), ez pedig rekordgyanús. A jelenlegi bajnoki rendszerben (2016/17 óta van 32 csapat az első két osztályban) pedig mindenképpen csúcs – 2018/19-ben és 2020/21-ben „csak” 31, idény közbeni váltásig jutottak a klubok.
Ennek persze oka van, ezt az NB I-ben akár több százmilliós oknak is nevezhetnénk. Hogy a Nemzeti Sport cikkét idézzük az élvonaltól már elbúcsúzó Vasasnál lezajlott „állománygyűlésről”: „a kiesés miatt a 800 millió forint központi támogatás nagyságrendekkel csökken”, és ezzel együtt természetesen a költségvetést is drasztikusan meg kell vágni. Márpedig az NB I-ben kis túlzással van a Ferencváros és mindenki más. A mezőnyből kiemelkedő Fradin, illetve a Puskás Akadémián kívül az utóbbi években minden élvonalbeli résztvevő kísértette a sorsot legalább egyszer, és menekült tavasszal a kiesés elől. A Fehérvár pocsék idei szereplése mutatja, hogy a nagyon sűrű mezőnyben a mégoly stabil hátterű, elvileg értékes játékoskeretű csapatok is bajba kerülhetnek.
Jelenleg csak 9 pont van a 6. helyezett Kisvárda és a 11., már kieső helyen állomásozó Fehérvár között. Az előző évadban csak nyolcpontnyi differencia volt az 5. Újpest és a 11. MTK között. A 2019/20-as bajnokságban az 5. helyezett Honvéd 44, a 11. (és kieső) DVSC 39 ponttal zárt. A mezőny sűrűsége azt jelenti, hogy egy öt-hatmeccses rossz széria már kényelmetlen helyzetbe, a bajnokság tavaszi etapjában pedig közvetlen veszélybe sodorhat egy-egy csapatot.
Az NB I és az NB II között bevételi szempontból szakadéknyi a különbség (igaz ez a legtöbb európai élvonal első- és másodosztályára is), a kieső könnyen ott találhatja magát, ahol a part szakad: nagy létszámú keret, magas fizetések, idegenlégiósok (a hazai szabályozás miatt a nem utánpótláskorú, magyar állampolgárságú légiósoktól gyakorlatilag meg kell szabadulni kiesés esetén), demoralizált csapat, csökkenő központi és tévés bevételek, na meg dühös szurkolók. Ez egy különösen kellemetlen mix, nem véletlen tehát, hogy egymás után repülnek az edzők. Az NB II-ben most éppen a létszámcsökkentés „rémével” is meg kell küzdeni, és az NB III-ba zuhanás legalább annyira fenyegető, mint az élvonalból a másodosztályba esés. A másodosztály favoritjainál pedig nem tűrik a botladozást – az idei két feljutó, a DVTK és az MTK is edzőt cserélt bajnokság közben.
Arról régóta vita van, hogy ez csak városi legenda, vagy van alapja is: van, aki arra mutogat, hogy a változás csak átmeneti illúzió, nagy mintás, hosszabb távú vizsgálatokban nem látszik különbség az edzőt váltó és az edzőt nem váltó együttesek között. Richard Whitall a Soccer Analytics Newsletterben amellett érvel, hogy közép vagy hosszú távot nem is érdemes figyelembe venni és elemezni: minden ilyen váltás a rövid távról szól, és ez már a (vissza)pattanás, azaz a bounce szóból is levezethető. Abban Whitallnak teljesen igaza van, hogy a „tűzoltó jellegű” edzőváltásoknál a hosszú táv csak úgy kerül képbe, ha sikerül megúszni a kiesést. Akkor lehet tervezni hosszú távra. Az NB I-ben általában egy céljuk van e személycseréknek: megállítani a rossz szériát, amely a kiesőzónába lecsúszással (vagy ottragadással) fenyeget.
A 2022/23-as NB I-es évadban a következőképpen változott az új edzők hatására a teljesítmény:
Ekkor ugyanis csak két csapatnál (Honvéd, Kisvárda) nem érvényesült rapid pozitív hatás, több esetben (ZTE, Paks, Újpest) igen erőteljes pluszt kapott az új edzővel a csapat. Érdekes módon mindhárom együttesnél olyan edző – Boér Gábor, Bognár György, Nebojsa Vignjevics – ült le a kispadra, akik korábban már dolgoztak az adott klubnál, jól ismerték a helyi viszonyokat. Ez különösen akkor fontos, ha már tényleg élethalálharc folyik, az átigazolási időszak pedig már véget ért, így az új trénernek azzal kell főznie, amije van.
Lásd a Vidi példáját: lehet, hogy Bartosz Grzelak jó edző, és hosszú távon akartak építkezni a segítségével; csak éppen nem ismerte a bajnokságot, a klubot meg a várost, ráadásul már erősíteni sem tudott, és egyelőre úgy tűnik, nem tudta megállítani a lecsúszást. Ellenpélda Bognár Györgyé: a szakvezető előző paksi időszaka egyértelmű sikersztori volt, és az MTK-s (kudarcos) kitérő után visszatérve ott folytatta Tolnában, ahol korábban abbahagyta. Alighanem nagy különbség van azt tekintve, hogy a két szakember milyen biztonsággal mozog új (Bognár esetében régi-új) közegében.
„A csapat eredményei, valamint játéka is lefelé ívelő tendenciát mutatott, amit meg kellett állítanunk. (…) Az NB I-es tagságunk megőrzése ugyanolyan fontos, mint az, hogy sikerrel vegyük az utolsó akadályt a kupában, ezért változtatnunk kellett” – indokolta Végh Gábor, a ZTE elnöke Ricardo Moniz menesztését áprilisban. „Edzőváltásokkal nem lehet építkezni, de van az a szituáció, amikor egyszerűen nincs más megoldás” – mondta ugyanerről a sportigazgató, Sallói István.
Az edzőváltás oka az aggasztó forma (ebben az idényben általában akkor lépték meg a cseréket az NB I-es csapatok, ha egy öt- vagy tízmeccses etapban 1-re vagy az alá zuhant a pont/meccs mutató), illetve a félelem a kieséstől és annak súlyos anyagi következményeitől. A bajnokság közben levezényelt edzőváltások nem az építkezésről szólnak, hanem arról: ne terjedjen el annyira a tűz, hogy leégjen a teljes épület.
Persze erre semmi garancia nincs. Miképpen arra sem: az új edzővel „visszapattan-e” annyira egy csapat, hogy a végén a vonal felett maradjon?