Kevés nehezebb labdarúgósors van, mint a változás „rossz oldalán” állni. Érezni, hogy kimész a divatból, a posztod – vagy inkább a szerepköröd – visszaszorulóban van. Irányító középpályásnak lenni akkor, amikor már nincsenek (vagy alig vannak) tízesek. Söprögetőnek, amikor mindenki átáll zónavédekezésre. Klasszikus centernek, amikor nyüzsögnek a hibrid, sokat mozgó csatárok. „Shot-stopper”, elsősorban kiváló reflexeire építő kapusnak, amikor egyre fontosabb lesz, hogy egy kapuvédő támadásokat tudjon építeni és tizenegyedik mezőnyjátékosként passzoljon.
Lehet, hogy ez David de Gea problémája.
Megeshet persze az is, hogy De Geának nincs akkora problémája, csak a közvélemény előszeretettel veri el rajta a port hibái után.
Nagy kérdés, a Manchester United továbbra is rá épít-e, szerződést hosszabbít-e vele, vagy felkészül a kapusváltásra, hogy a szakvezető Erik ten Hag kapjon egy proaktívabb kapuvédőt.
Volt, aki De Geát analóg kapusnak nevezte a digitális korban. De igazságos megjegyzés-e ez? Tényleg ennyire elavult lenne a 45-szörös spanyol válogatott stílusa? Vagy egyszerűen csak nem illik bele abba a játékba, amelyet Ten Hag szeretne megvalósítani, tehát rossz helyen van rossz időben? Próbáljunk meg választ találni a kérdésekre!
Szeizmikus változások
Kezdjük két magyar szakkönyvvel, amelyet koruk meghatározó kapusai írtak! A Ferencváros vb-ezüstérmese, Háda József könyve (A kapus iskolája) 1943-ban jelent meg, a szintén vb-ezüstérmes utód, Grosics Gyula (Alberti Józseffel közösen jegyzett) Kapusiskola című kötete pedig 1965-ben. Mindkettőt jelentős változásoktól felforgatott időszak előzte meg. A lesszabály 1925-ös megváltoztatása óriási taktikai és játékfelfogásbeli változásokat hozott, Háda ezeket aktív kapusként megtapasztalta fiatalkorában.
Grosics az Aranycsapat, a világhódító brazil válogatott (és a 4–2–4), illetve a catenaccio okozta futballföldrengések tapasztalataival felvértezve írta szakkönyvét. Nem véletlen, hogy mindkettejüknél felbukkan egy hasonló gondolat: ami egy időben (sokáig) megfelelő és kívánatos volt, az a játék folyamatos változása miatt kimehet a divatból, és a kapusoknak is alkalmazkodniuk kell a változó követelményekhez.
Már Háda is ír arról, hogy a kapus működési területeiből az egyik a tizenhatoson kívüli zóna, s megállapítja: „A csapatban a kapusnak kell a legfelkészültebb játékosnak lennie, akinek nemcsak lábbal, hanem kézzel és esetleg fejjel is jól kell kezelnie a labdát (Lásd: Szabó Antalt). Egyébként a kapus játékára merev szabályokat felállítani nem lehet”.
„A játék felgyorsítása más követelményeket is támasztott a kapussal és a védőkkel szemben – írta bő két évtizeddel később Grosics. – A működési terület bővülése persze még manapság sem jelenti azt, hogy minden kapus mindent tudhat, sőt még azt sem, hogy minden megtanulható. Egy bizonyos: a tehetséges kapusok között ma is vannak ún. alapvonal és negyedik hátvéd-típusú kapuvédők. A legjobbak azonban vitathatatlanul azok, akik mindkét stílusban otthonosan mozognak.” A „Fekete Párduc” tulajdonképpen leírja a söprögető-kapusok prototípusát, ami nem véletlen, tekintve, hogy őt is az előfutárok között tartják számon. Grosics foglalkozik a kirúgások megváltozásával (egyre laposabb ívű, keményebben meglőtt, erősebb labdák szálltak előre), a korszerű kapus 15 pontjáról szóló részben pedig külön is megemlíti a passzolást saját játékostárshoz.
A kapusmesterség lassan-lassan mind nagyobb intelligenciát, értelmi képességeket kíván. Ösztönös felkészültséggel ugyanis a legnagyobb kapusígéret is csak félember marad
– vonja le a következtetést a poszt egyre komplexebbé válásáról.
A következő szeizmikus változást a kilencvenes évek eleje hozta, amikor a FIFA – megelégelve az időhúzást és a labda „jegelését” – a tiszta játékidő növelése érdekében megtiltotta a kapusoknak a hazaadások megfogását. A remekül sikerült szabályváltozás kárvallottjai azok a kapusok lettek, akik lábbal nem bántak elég magabiztosan a labdával. A korabeli felvételek igen vicces káosz mementói.
A szabályváltoztatás (bevezetése előtt) vegyes fogadtatást kapott, de hamarosan mindenki hozzászokott az új módihoz, amely alapvetően megváltoztatta a kapusjátékot. A magyar válogatott akkori kapusa, Petry Zsolt jól látta, mi következik.
„Azok a kapusok lépnek majd előtérbe, akik jól játszanak a mezőnyben is, le tudják kezelni a labdát, és tudnak a csatár fejével is gondolkodni” – mondta a Nemzeti Sportnak Petry. Csank János, a Vác edzője (maga is korábbi kapuvédő) úgy vélekedett, a technikás kapusok kerülnek előnybe a változás miatt. Ez így is történt.
Ez éles korszakhatár volt, a mostani átmenet nem az, de a trend kirajzolódik. A kapus feladatköre megint egyre komplexebbé válik, a hangsúlyok eltolódnak. Mezőnyben mind jobbnak kell lennie, és már nem elég, hogy „csak” véd, irányít és eltakarítja a labdákat – teljes magabiztossággal kell beszállnia a labdakihozatalba és -járatásba, egyre jobban segítenie kell a támadásépítést. Főleg, ha az edző hátulról építkező játékot képzel el – márpedig a legmagasabb szinten a domináns csapatok többsége erre tör.
