Az elemzés első részében a védésekkel foglalkozunk. A modern futballban a kapusok szerepe is megváltozott, felértékelődött, de alapvetően még mindig az határozza meg a teljesítményüket, hogy hány labdát fognak meg. Ebbe az elemzésbe csak azok a kapusok kerültek bele, akik már legalább 900 percet (tíz meccset) védtek az idei szezonban. Ez minden csapat esetében az első számú kapust jelenti, kivéve a Vasast, ahol Uram János 1165, Jova Levente pedig 1105 percet töltött a pályán eddig.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1590" width="2400" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A csapatok stílusa miatt a kapusok helyzete eltér. Annak az együttesnek, amely a meccsek nagy részében a saját tizenhatosa előterében védekezik, állandó nyomás alatt van a kapuja. A kapusnak ilyenkor folyamatosan ébernek kell lennie, mert bármelyik pillanatban kialakulhat lövőhelyzet. Annak a kapusnak viszont, amelynek a csapata birtokolja a labdát és többnyire az ellenfél térfelén játszik, csak ritkán kell közbeavatkoznia – igaz, ilyen helyzetben rendszerint bravúrra van szükség tőle. Különösen az előbbi típusnak a teljesítménye van nagy hatással az eredményekre,
Ezek után érdemes ránézni az alábbi grafikonra. A vízszintes tengely az ellenfelek kapura tartó lövéseinek számát mutatja 90 percenként, míg a függőleges tengely a kapusok védési hatékonyságát. Ez alapján megállapítható, hogy Varga Bence (Kecskemét, 83,33 százalék), Riccardo Piscitelli (Mezőkövesd, 76,98 százalék) és Dibusz Dénes (Ferencváros, 76,47 százalék) védi a legnagyobb arányban a kapujára tartó lövéseket. Megyeri Balázs (Debrecen, 74,14 százalék), Jova Levente (Vasas, 73,21 százalék) és Uram János (Vasas, 71,67 százalék) szintén átlag feletti védési hatékonysággal bír az elemzésben részt vevő kapusok között.
A kapura tartó lövések számából az is kiderül, hogy Piscitelli, Uram és Jova az átlaghoz képest több lövést kell, hogy hárítson, míg Dibusz, Megyeri és Varga az átlaghoz képest kevesebbet van foglalkoztatva. Ha már előbb a csapatok stílusán keresztül kategorizáltuk a kapusokat; a Vasas jelenleg az utolsó helyen áll a bajnokságban, a Mezőkövesd a nyolcadik, de csak négy pont választja el a kiesőzónától. Ezzel szemben a Ferencváros listavezető, a Kecskemét a második, a Debrecen pedig a negyedik.
Már ebből is egyértelműen látszik, hogy kik az NB I legjobb kapusai, de esetükben fontos megnézni azt is, hogy hány góltól mentették meg a csapatukat. Ezt úgy lehet meghatározni, hogy az ellenfelek kapura tartó lövéseinek minőségéből (xGOT) kivonjuk a ténylegesen kapott gólok számát. Ha ezután valakinek az értéke pluszban van, az azt jelenti, hogy kevesebb gólt kapott, mint ami a lövések minőségéből következett volna, ha pedig mínuszban, akkor többet.
Ezt a mutatót vizsgálva is ugyanazok a kapusok vannak elől. A Piscitelli kapujára tartó lövések 39,72 gólra voltak elegendők, ehhez képest a Mezőkövesd kapusa csak 32 gólt kapott. Dibusz kapuját 31,62-es xGOT mellett 24-szer vették be, míg Varga 6,98 góllal kapott kevesebbet (15), mint amennyi az ellenfelek lövéseinek minőségéből (21,98) következett volna. A Zalaegerszeg kapusa, Demjén Patrik szintén kiemelkedő ebben a mutatóban, az ő kapujára tartó lövések xGOT-ja 42,59 volt, miközben csak 36 gólt kapott. Rajtuk kívül még Megyeri és Kovács Dániel (Fehérvár) azok, akik az ellenfelek lövéseinek minőségéhez képest kevesebb gólt kaptak.
Van azonban még egy fontos faktor a kapusokkal kapcsolatban; ez pedig a kirúgás. A kirúgás típusából már lehet arra következtetni, hogy milyen stílusban játszik egy csapat. Vannak, akik hosszan előre rúgják a labdát, hogy minél távolabb kerüljön a kaputól, és egy esetleges labdavesztés után ne tudjon azonnal gólhelyzetbe kerülni az ellenfél. Ez különösen azoknál a csapatoknál hatásos, amelyeknek van egy jól megtermett középcsatára, aki a felívelt labdát meg tudja tartani vagy tovább tudja csúsztatni veszélyes területre. Mások viszont inkább hátulról építik fel a támadást, ezzel is csökkentve a labdavesztés kockázatát. Ez főleg a labdabiztos csapatoknál működik, amelyek képesek kijátszani az ellenfél letámadását. Utóbbi típus azóta kapott nagy figyelmet és jelentőséget, hogy a 2019/2020-as szezontól változtattak a szabályokon, és a kapus már a tizenhatoson belül lévő csapattársának is odapasszolhatja a labdát.
Kapuskirúgásból alapvetően kettőt különböztetünk meg; a rövidet, ami a negyven méternél rövidebb passzokat jelenti, és a hosszút, ami a negyven méternél hosszabbakat. Mivel itt már nem egy-egy kapus teljesítményét értékeljük, hanem a csapatok stílusára vagyunk kíváncsiak, az összes kapus statisztikáját figyelembe vettük.
Még a 2022-es katari világbajnokság első napjaiban készült egy elemzés arról, hogy a stílusleíró mutatókban hogyan változott a futball a 2014-es és a 2018-as világbajnoksághoz képest. Ebből az derült ki, hogy a brazíliai vb-hez képest tizenhárom, az oroszhoz képest tizenegy méterrel csökkent a kapuskirúgások átlagos hossza. Az öt európai topliga adatain is egyértelműen látszik, hogy a kapuskirúgások hossza csökkenő tendenciát mutat.
Az NB I mostani adatai alapján kijelenthető, hogy a Ferencváros a kapuskirúgásokat tekintve egyértelműen leköveti a nemzetközi futball trendjét. A listavezető kirúgásainak 78 százaléka 40 méternél rövidebb, tehát a Fradi hátulról kezdi meg az építkezést. A Vasas (55 százalék) és a Fehérvár (53 százalék) esetében is magasabb a rövid kirúgások aránya, míg a Debrecen kirúgásai teljesen kiszámíthatatlanok (50-50 százalék). Minden más csapat esetében több a hosszú kirúgás, mint a rövid, közülük is a Kecskemét (8-92 százalék) és a Paks (13-87 százalék) választja a legtöbbször ezt a megoldást. Ennek a két csapatnak a kapusai gyakorlatilag tízből kilencszer mindig előre rúgják a labdát.
Ezzel a sorrenddel szinte teljesen megegyezik az, amelyik a kapuskirúgások átlagos hosszát szemlélteti. A Ferencváros kirúgásai átlagosan 25 méter messzire mennek, az aktuális címvédőt követő Vasas, Fehérvár és Debrecen kapusai pedig 38 méterre rúgják a labdát. Az NB I mezőnyének fele átlagban 40-50 méteres kirúgásokkal játszik, míg a Paks 52, a Kecskemét 58 méterre rúgja el a labdát saját kapujától.
Ezek tudatában érdemes megvizsgálni, hogy pontosan hová is mennek ezek a passzok. Az alábbi ábrán zónánkénti bontásban látható, hogy az egyes csapatok kapusai hová rúgják ki a labdát. Minél sötétebb egy zóna, annál kevesebb kirúgás ment oda a ligaátlaghoz képest, minél világosabb, annál több. A Ferencváros esetében nagyon látványos, hogy a legtöbb kirúgás el sem hagyja a tizenhatos területét. Dibuszék tehát a legközelebb álló embernek passzolják oda a labdát, és a Ferencváros támadása hátulról fejlődik fel. A Fehérvár és a Vasas kapusai már gyakrabban váltogatják, hogy hová rúgják a labdát, de még náluk is nagyon sok marad a tizenhatoson belül. Ha mégis elrúgják, akkor a Fehérvár a bal oldalt, a Vasas inkább a jobb oldalt preferálja. A legtöbb csapatra jellemző, hogy a magas, jól fejelő középcsatárát keresi a leggyakrabban; ilyen például a Kecskemét (Tóth Barna), a Kisvárda (Jasmin Mesanovic), a Honvéd (Nenad Lukic) vagy a Paks (Varga Barnabás). Ez a jelenség a Paks, a Kisvárda és a Kecskemét ábráján látszik a legjobban – közülük is a Kecskemété érdekes, amely gyakorlatilag meg sem próbálja hátul megjátszani a labdát, hanem az ellenfél térfelére, vagy egyenesen a támadóharmadba rúgja át.
Mindez persze csak a csapatok stílusának leírására szolgál, eredményességgel kapcsolatos összefüggést nehéz lenne kikövetkeztetni belőle. A Ferencváros kicsiben oldja meg a kirúgásokat, úgy első, miközben a szintén hátulról építkező Vasas utolsó, a Fehérvár pedig a kiesés ellen küzd. A Kecskemét és a Paks átrúgja a labdát az ellenfél térfelére, így második és harmadik, de például a Kisvárda hasonlóan hosszú kirúgások mellett csak hatodik.
A szerző Kovács Gábor, az MLSZ adatelemzője.