Már nem is lenne meglepetés, ha az élvonalba jutna a Championship szegénylegénye

A leginkább fapados repülőteréről ismert Luton futballklubja jókora utat tett meg az elmúlt bő évtizedben: miután 2009-ben pénzügyi szabálytalanságok miatt harminc pontot vontak le az akkor a negyedosztályban szereplő, de régóta gyengélkedő csapattól, a Luton Town történelme során először kipottyant a Football League-ből, és az akkor még Conference Premiernek nevezett ötödosztályban állhatott csak rajthoz, majd ott is ragadt évekre. Végül azonban a Kalaposok becenevű klub erősebben jött ki a válságból, többek között annak is köszönhetően, hogy a szurkolók által támogatott Luton Town Football Club 2020 konzorcium szerezte meg a tulajdonjogát.

Ami azóta történt, leginkább azt mutatja, milyen sokat számít, ha olyan emberek ülnek egy futballklub vezetőségében, akik tényleg a szívükön viselik a csapat sorsát, nem pedig csak Excel-táblák lebegnek a szemük előtt.

A Luton Town nagymúltú egyesület: 1885-ben alapították, és húsz évvel később már állt a csapat jelenlegi stadionja, a Kenilworth Road. A csapat ugyan sokáig az alsóbb osztályokban szerepelt, de az ötvenes évektől többször is feltűnt az élvonalban, mielőtt a nyolcvanas évek elején kezdetét vette volna a Luton eddigi legsikeresebb időszaka. A David Pleat vezette csapat remek támadófocit játszva szárnyalta túl az elvárásokat, majd az évtized végén jött a Kalaposok eddigi legnagyobb eredménye: 1988-ban az Arsenalt legyőzve hódították el a Ligakupát. Ekkor már Ray Harford ült a kispadon, a csapatban pedig olyan sztárok játszottak, mint az angol válogatott Brian Stein, az északír válogatottal két vébét is megjárt Mal Donaghy vagy éppen a csatár Mick Harford, aki csak névrokona volt az edzőnek. Nem sokkal később azonban már jöttek a szűk esztendők: a csapat 1992-ben kiesett az élvonalból, azóta pedig esélye sem volt visszajutni, egészen mostanáig.

Az ötödik vonal purgatóriumában eltöltött öt szezon alaposan próbára tette ugyan a szurkolók türelmét, de ma már látható, ez kellett ahhoz, hogy a Luton tiszta lappal elindulhasson felfelé. A klublegenda Mick Harford, aki már edzőként vette át egykori csapatát (nem utoljára), nem tudott csodát tenni, de a negyedosztályból való kiesés pillanatában is az újjászületést látta:

Ránéztem az órára az öltözőben, és azt mondtam a játékosoknak: Emlékezzetek erre az időpontra – öt perccel öt előtt, április 13-án. Ez a Luton Town Football Club újjászületése.

A csapat aztán több edzőt is elfogyasztott, mire John Still nagy nehezen visszajuttatta a Lutont a negyedosztályba, de az igazi lökést az jelentette, amikor 2016 januárjában egy fiatal edzőt, Nathan Jonest neveztek ki vezetőedzőnek. Jonesnak ez volt az első vezetőedzői megbízatása, de gyorsan átvette a tempót, rövid idő alatt teljesen átalakította a keretet, majd a második teljes idényében feljebb is léptek a harmadosztályba, ahonnan rögtön első próbálkozásra feljutottak a Championshipbe, noha Jonest idény közben elcsábította a Stoke, ám Mick Harford újra kéznél volt, és befejezte a melót.

A Championshipben már nehezebb dolga volt a csapatnak, a kiesés szele is meglegyintette a Lutont, ám pont a legjobbkor tért vissza Nathan Jones, hogy előbb bent tartsa a csapatot, majd a következő évben a középmezőnybe kormányozza, tavaly pedig már elérte a rájátszást. Igaz, ott nem sikerült a döntőbe jutás, de Jones emberfeletti teljesítményét így is elismerték, és az év edzőjének választották a szezon végén.

Jones eredményei azért voltak igazán megbecsülendők, mert a Luton az egyik legkisebb költségvetésből gazdálkodó csapat a Championshipben.

Tavaly nagy visszhangja is volt annak, amikor kiderült, hogy a Luton játékoskerete összesen 3,4 millió fontba került, miközben jó pár riválisuk egyetlen játékosért is többet fizetett alkalmanként. A nagyrészt lejárt szerződésű, ezért ingyen érkező játékosokból, kölcsönjátékosokból vagy olcsó vételekből verbuvált keret azonban rácáfolt a várakozásokra:

„Ezt a pénzügyi hátrányt úgy kompenzáljuk, hogy jó embereket alkalmazunk, nem spóroljuk meg a munkát, fáradhatatlanul dolgozunk. Nincs olyan stáb Nagy-Britanniában, amelyik keményebben dolgozna, mint mi mindannyian. Rendszeresen téma, hogy Marcelo Bielsa milyen sok meccset néz, de ő sem lát több meccset, mint mi – ő is nagyon alapos, de mi is nagyon alaposak vagyunk, mert nekünk is annak kell lennünk, ha ezen a szinten akarunk versenyezni” – mondta tavaly Jones az Athleticnek, és hogy mennyire nem a levegőbe beszélt, azt az idén történtek mutatják. Jones ugyanis újra elcsábult: ezúttal az élvonalbeli Southamptontól kapott visszautasíthatatlan ajánlatot novemberben, a Luton ezért újra idény közben kényszerült edzőt keresni, végül az a Rob Edwards került a helyére, aki a szezont még a klub legnagyobb riválisának számító Watfordnál kezdte. A Luton teljesítményén azonban nemigen látszott meg az edzőváltás: néhány mutatóban fejlődött a csapat valamennyit, jobban meglátszik rajta az új edző presszingorientáltsága, de nagyjából ugyanazt a focit játssza, kicsivel eredményesebben.

A csapat egyébként nyáron magához képest egész nagyvonalúan erősített, noha ez még mindig csak azt jelentette, hogy elhozták például a kieső Barnsley két csatárát, Cauley Woodrow-t és azt a Carlton Morrist, aki valóságos gólzsáknak bizonyult azóta. Januárban azonban távozott két alapember is, akiknek lejárt volna a szerződésük a szezon végén, tehát még sikerült valamennyi pénzt beszedni értük: a jobbhátvéd James Bree követte Jonest Southamptonba, míg a csatár Harry Cornick a Bristol Cityt választotta. Jött viszont két Premier League-kölcsönjátékos, akik nagy sikernek bizonyultak: Bree helyére Cody Drameh érkezett Leedsből, míg a középpályát Marvelous Nakambával (Aston Villa) erősítették meg. Nagy neveket viszont hiába keresünk, tényleg a radar alatt sikerült olyan játékosokat szerezni, akik passzolnak a csapat stílusához, miközben akad olyan futballista is (a középpályás Pelly Ruddock-Mpanzu), aki már anno az ötödosztályban is a Lutonban játszott.

A Luton idén azonban még egységesebb és erősebb csapat, mint tavaly volt, mely nem is csak Edwardsot dicséri, hanem megmutatja, hogyha egy klub egy jól működő rendszeren alapul, akkor nem az a legfontosabb, hogy ki ül a kispadon (valahogy úgy, ahogy például a Brightonon sem látszott meg a szezon közbeni edzőváltás).

És tulajdonképpen ugyanezt igazolja az is, hogy Nathan Jones a rendszerből kikerülve nagyot bukott a Southamptonnál.

Most a Luton a harmadik helyen áll, biztos résztvevője a rájátszásnak, ahol a legnagyobb ellenfélnek a Middlesbrough tűnik, mely nemcsak félelmetes formába lendült Michael Carrick irányítása alatt, de jóval erősebb kerettel is bír. A Luton azonban bízhat az egységességében és abban is, hogy még egyszer nem lehet olyan peches, mint a tavalyi rájátszáskor, amikor egyszerre veszítette el több kulcsemberét is sérülés miatt. Az biztos, hogy nem akármilyen bravúr lenne a feljutás, de a klubvezetés már próbál előre gondolkodni: néhány nappal ezelőtt azt mondták, mintegy tízmillió fontba kerülne a Kenilworth Roadot átalakítani, hogy megfeleljen a Premier League standardjének, de borítékolható, hogy a Lutonnál senki sem bánná, ha ilyen problémákat hozna a nyár.