Páros lábbal csúszott be a valóság a spanyol válogatottnak

A spanyol labdarúgó-válogatott a sorsoláskor Ciprussal, Georgiával, Norvégiával és Skóciával került egy Európa-bajnoki selejtezőcsoportba, és mivel az első kettő kijut a 2024-es németországi tornára, így talán nem nagyon szabadna, hogy problémát jelentsen a spanyolok számára a kvalifikáció kiharcolása, noha az első pofont már sikerült is benyelni Skóciában. Az új időszámítást kezdő csapatnál azonban a németországi torna még a távoli jövő, jelenleg ugyanis

az a legfontosabb kérdés, hogy merre tovább, mert bár a selejtezők nem szoktak problémát jelenteni (a ’92-es Eb volt a legutóbbi torna, amiről lemaradt), az látszik, hogy a válogatott és az általa képviselt stílus megtorpant a nemzetközi színtéren.

Spanyolország egymást követően nyerte meg a 2008-as és 2012-es Eb-t, illetve közte a 2010-es világbajnokságot, ám az elmúlt tíz évben mindössze egy olyan tornája volt a válogatottnak, amire nem teljes kudarcként tekinthet vissza: a 2021-re halasztott Európa-bajnokságon elődöntőbe jutott, így bronzéremmel zárt. A többi versenyen maximum a nyolcaddöntőig jutott, egyszer pedig már a csoportkörben elvérzett.

Különösen kiábrándítóan hatott, hogy az oroszországi, majd a katari világbajnokságon is úgy esett ki Spanyolország, hogy bár megállás nélkül járatta a labdát (volt, hogy ezer fölötti passz-számmal zárta a meccset), valós veszélyt mégsem jelentett az ellenfél kapujára. A Marokkó elleni, katari kiesésnél Luis Enrique csapata 77 százalékban birtokolta a labdát, de elsősorban oldalpasszokat láthattunk csak a játékosoktól a betömörült védekezéssel szemben, mindössze egy kaput eltaláló lövést sikerült felmutatni 120 perc alatt, majd ezek után mind a három tizenegyesét kihagyta Spanyolország a büntetőpárbajban.

A vb-kudarc után nem is következhetett más, minthogy Enrique távozott a posztjáról, a helyére Luis de la Fuente érkezett. A játékosként az Athletic Bilbaóval két bajnoki címet nyert szakember kinevezése egyszerre érthető és rizikós döntés. Érthető, mert évek óta a spanyol utánpótlás-válogatottakat irányítja, van Eb-győzelme az U19-es és az U21-es korosztállyal is, olimpiai ezüstérme Tokióból az U23-asokkal, több jelenlegi játékosával is együtt dolgozott, azaz nála tökéletesebb jelölt nem is nagyon volt a folytonosságot illetően. Rizikós pedig azért, mert ez az első munkája a topfutballban, ezt megelőzően vagy az utánpótlásban, vagy a tartalékoknál dolgozott, illetve még 2011-ben a harmadosztályú Alavésnél, de ott fél évig sem húzta, 11 meccs után menesztették.

Hogy valami félrement a spanyol válogatottnál, arra jó példa a kapitányhelyzet alakulása az elmúlt években.

• 2008 és 2016 között még az állandóság volt a jellemző, amikor Vicente Del Bosque volt a kapitány,
• őt aztán a rosszul sikerült 2014-es vb-t és 2016-os Eb-t követően Julen Loptegeui követte, ám őt egy nappal az oroszországi vb kezdete előtt kirúgták, mert közben aláírt a Real Madridhoz.
• Fernando Hierro ugrott be a helyére, akinek láthatóan nem feküdt a szerep (és talán nem is akarta megörökölni),
• majd jött Enrique, akinek viszont személyes okokból volt egy pár hónapos szünete, addig segítője Roberto Moreno helyettesítette, majd mikor előbbi visszatért, nyilvánosan kritizálta egykori jobbkezét, akitől a lojalitást hiányolta. Mivel lényegében azzal vádolta Morenót, hogy hátba támadta, a munkakapcsolat hat év után megszakadt.

A spanyol labdarúgásnak jelenlegi nincs olyan klasszisa, mint Cristiano Ronaldo, Lionel Messi vagy épp Erling Haaland, és valahol érthető, ha nem is jött össze egyből egy olyan aranygeneráció, mint a Xavi, Andrés Iniesta, Sergio Busquets képviselte csapat volt. Ám, ha közben még állandóan cserélődik a szövetségi kapitány személye is, akkor pláne nem könnyű eredményt elérni, márpedig 2016 és 2022 között összesen négy edző irányította Spanyolországot.