Páros lábbal csúszott be a valóság a spanyol válogatottnak

A spanyol labdarúgó-válogatott a sorsoláskor Ciprussal, Georgiával, Norvégiával és Skóciával került egy Európa-bajnoki selejtezőcsoportba, és mivel az első kettő kijut a 2024-es németországi tornára, így talán nem nagyon szabadna, hogy problémát jelentsen a spanyolok számára a kvalifikáció kiharcolása, noha az első pofont már sikerült is benyelni Skóciában. Az új időszámítást kezdő csapatnál azonban a németországi torna még a távoli jövő, jelenleg ugyanis

az a legfontosabb kérdés, hogy merre tovább, mert bár a selejtezők nem szoktak problémát jelenteni (a ’92-es Eb volt a legutóbbi torna, amiről lemaradt), az látszik, hogy a válogatott és az általa képviselt stílus megtorpant a nemzetközi színtéren.

Spanyolország egymást követően nyerte meg a 2008-as és 2012-es Eb-t, illetve közte a 2010-es világbajnokságot, ám az elmúlt tíz évben mindössze egy olyan tornája volt a válogatottnak, amire nem teljes kudarcként tekinthet vissza: a 2021-re halasztott Európa-bajnokságon elődöntőbe jutott, így bronzéremmel zárt. A többi versenyen maximum a nyolcaddöntőig jutott, egyszer pedig már a csoportkörben elvérzett.

Különösen kiábrándítóan hatott, hogy az oroszországi, majd a katari világbajnokságon is úgy esett ki Spanyolország, hogy bár megállás nélkül járatta a labdát (volt, hogy ezer fölötti passz-számmal zárta a meccset), valós veszélyt mégsem jelentett az ellenfél kapujára. A Marokkó elleni, katari kiesésnél Luis Enrique csapata 77 százalékban birtokolta a labdát, de elsősorban oldalpasszokat láthattunk csak a játékosoktól a betömörült védekezéssel szemben, mindössze egy kaput eltaláló lövést sikerült felmutatni 120 perc alatt, majd ezek után mind a három tizenegyesét kihagyta Spanyolország a büntetőpárbajban.

A vb-kudarc után nem is következhetett más, minthogy Enrique távozott a posztjáról, a helyére Luis de la Fuente érkezett. A játékosként az Athletic Bilbaóval két bajnoki címet nyert szakember kinevezése egyszerre érthető és rizikós döntés. Érthető, mert évek óta a spanyol utánpótlás-válogatottakat irányítja, van Eb-győzelme az U19-es és az U21-es korosztállyal is, olimpiai ezüstérme Tokióból az U23-asokkal, több jelenlegi játékosával is együtt dolgozott, azaz nála tökéletesebb jelölt nem is nagyon volt a folytonosságot illetően. Rizikós pedig azért, mert ez az első munkája a topfutballban, ezt megelőzően vagy az utánpótlásban, vagy a tartalékoknál dolgozott, illetve még 2011-ben a harmadosztályú Alavésnél, de ott fél évig sem húzta, 11 meccs után menesztették.

Hogy valami félrement a spanyol válogatottnál, arra jó példa a kapitányhelyzet alakulása az elmúlt években.

• 2008 és 2016 között még az állandóság volt a jellemző, amikor Vicente Del Bosque volt a kapitány,
• őt aztán a rosszul sikerült 2014-es vb-t és 2016-os Eb-t követően Julen Loptegeui követte, ám őt egy nappal az oroszországi vb kezdete előtt kirúgták, mert közben aláírt a Real Madridhoz.
• Fernando Hierro ugrott be a helyére, akinek láthatóan nem feküdt a szerep (és talán nem is akarta megörökölni),
• majd jött Enrique, akinek viszont személyes okokból volt egy pár hónapos szünete, addig segítője Roberto Moreno helyettesítette, majd mikor előbbi visszatért, nyilvánosan kritizálta egykori jobbkezét, akitől a lojalitást hiányolta. Mivel lényegében azzal vádolta Morenót, hogy hátba támadta, a munkakapcsolat hat év után megszakadt.

A spanyol labdarúgásnak jelenlegi nincs olyan klasszisa, mint Cristiano Ronaldo, Lionel Messi vagy épp Erling Haaland, és valahol érthető, ha nem is jött össze egyből egy olyan aranygeneráció, mint a Xavi, Andrés Iniesta, Sergio Busquets képviselte csapat volt. Ám, ha közben még állandóan cserélődik a szövetségi kapitány személye is, akkor pláne nem könnyű eredményt elérni, márpedig 2016 és 2022 között összesen négy edző irányította Spanyolországot.

Az egyelőre talány, hogy a várt állandóságot elhozza-e De la Fuente, aki testközelből nézhette végig az elmúlt évek bukásait így, hogy a szövetség alkalmazásában állt eddig is. Arra a saját elmondása szerint nem számított, hogy majd ő lesz az első csapat kapitánya, a kinevezésekor is arról beszélt, meg volt győződve róla, hogy Luis Enrique folytatja a megkezdett munkát. De ha már adódott ez a lehetőség, azonnal igent mondott.

Fejlődni kell az eddigiekhez képest, de úgy, hogy ne adjuk fel a stílusunkat

– magyarázta az új szövetségi kapitány, akit általában egy kedves, elfogadó embernek írnak le, aki mindig erős csapategységet épít, és egyébként 61 évesen is sokat tesz azért, hogy fitt legyen.

De la Fuente rögtön az első kerethirdetéssel jelezte, az Enrique-korszaknak vége, ez a mostani már az ő csapata. Voltak persze, akik bejelentették a visszavonulásukat a nemzeti csapattól (Sergio Busquets, illetve az a Sergio Ramos, aki ugyan remek formát mutat a PSG-ben, az új kapitány megmondta, nem tervez vele), illetve akadnak sérülések is, de azért jól mutatja az új időszámítás kezdetét, hogy 16-an hiányoztak most azok közül, akik Katarban ott voltak.

Az új kapitány olyan névsort rakott össze, amiből arra lehetett számítani, majd kevésbé a labdajáratáson és a lassú támadásépítésen, sokkal inkább a védekezésen, és a direktebb támadásokon lesz majd a hangsúly. De la Fuente rögtön egy Eb-selejtezős rangadón debütált, a Haalandot sérülés miatt nélkülöző Norvégia látogatott Málagába az első fordulóban. A spanyolok eleinte 4-1-4-1-ben kezdtek, a meccs nagy részét 4-2-3-1-ben játszották, majd a hajrára 4-3-3-ra váltottak. A kezdőben csak négy olyan játékos kapott helyet, aki a Marokkó elleni vb-kieséskor is.

A mérkőzés eleje ugyanakkor ennél spanyolosabb nem is lehetett volna: a hazaiak 90 százalékban birtokolták a labdát és már száz passz felett jártak, amikor a 13. percben a meccs legjobbja, Alejandro Balde passza után Dani Olmo megszerezte a vezetést. Az imént említett statisztikai mutatókban aztán visszaesett a spanyol csapat, miközben Martin Ödegaard vezetésével a szünet előtt kezdte átvenni az irányítást a norvég válogatott, és ugyanez volt a helyzet a fordulást követően is. Hazai oldalon előjött a régi reflex: az ötlettelen passzolgatás. Csakhogy amíg Enrique a rendszert mindenek fölé helyezte, és eszerint válogatott, ami a cseréknél kissé megkötötte a kezét, addig utódja olyanokat próbált beválogatni, akiken azt látta, hogy jó formában vannak, ezzel pedig tudott B tervhez is nyúlni, ha épp nem működött a játék.

Így lett a meccs hőse az Espanyol csatárából, a meccs napján még 32 éves, azóta a 33-at is betöltő Joseluból: a játékos a 81. percben érkezett, ötször ért csak labdába, mégis szerzett két gólt. Ő a spanyol válogatott történetében az első, aki csereként debütálva duplázni tudott.

A 3-0 jól mutat, a játék viszont nem volt meggyőző, és De la Fuente Skócia ellen – tartva magát korábbi ígéretéhez, miszerint szeretne minél több játékosnak lehetőséget biztosítani – nyolc helyen változtatott a kezdőcsapatán. Voltak cserék sérülés miatt is, illetve bekerült Joselu, valamint a csapat játékán Norvégia ellen szintén csereként beállva lendítő Dani Ceballos is, amik indokolt váltásnak tűnnek, de azért elég rizikós húzás, ha a komplett védelmet lecseréli egy edző. Változtatott a felálláson is, 4-3-3-at láthattunk az első félidőben, majd a másodikban próbálkozott a csapat azzal 4-2-3-1-gyel, amit a legtöbb spanyol szakíró előzetesen várt az új kapitánytól.

Hogy a győztes csapaton ne változtass elv felrúgása nem volt jó döntés, az már elég korán kiderült, ugyanis a 6. percben vezetést szereztek a skótok, Pedro Porro elcsúszása után csapott le a labdára Andrew Robertson, és lövetett gólt Scott McTominay-jel. A tanácstalan játékot látva a spanyol kapitány két helyen is belenyúlt csapatába a szünetben, a selejtezős meccseken a gólokat meglepő tempóban szállító McTominay mégis megduplázta az előnyt a térfélcsere után nem sokkal. A második félidő nagy részében 75 százalék felett volt a labda Spanyolországnál, de komoly veszélyt nem tudott kialakítani, és mindössze egyszer találta el a kaput. Azaz ugyanúgy nem tudott mit kezdeni egy fegyelmezetten védekező riválissal, mint ahogy az elmúlt időszakban sok alkalommal, és az is beszédes, hogy bár a skótok sem hoztak valami magas xG-t (0,88), a spanyolok ezt is alulmúlták (0,79), illetve hiába az 573 passz, egyetlen nagy helyzetet sem sikerült kialakítani.

A spanyol kezdőben nem szerepelt senki az Atlético Madridból vagy a Barcelonából, és a Real Madridot is csak az a Ceballos képviselte, aki De la Fuente „embere” az utánpótlás-válogatottakból. A rendszeresen Bajnokok Ligájában szereplő futballistákat Rodri és a kapus Kepa Arrizabalaga ketten képviselték, ami azért is furcsa, mert az Fbref statisztikái szerint a legtöbb játékost (82-t) Spanyolország adta a mostani BL-szezonra. Közben került be focista a kiesés ellen menekülő Espanyolból és Valenciából, illetve az Osasuna védője, David García most debütált, 29 évesen – őt Enrique például azért nélkülözte, mert bár jó védő, de nem annyira ügyes a labdával.

A kezdő tizenegy játékos összesen rendelkezett 155 válogatottsággal. A rekorder Sergio Ramosnak, akire rácsukták az öltözőajtót, 180 meccse van a nemzeti csapatban.

Luis de la Fuente az utánpótlás-válogatottaknál ismert volt arról, hogy minden elérhető játékosnak lehetőséget akart biztosítani, illetve kicsit úgy tűnik jelenleg, mintha nagyon függetleníteni akarja magát Luis Enrique csapatától, legalábbis a meghívott játékosok névsora erre utal. Ennek lett a vége, hogy Spanyolország minden meccset figyelembe véve 2016, csak az Eb-selejtezőkre fókuszálva 2006 óta először kapott ki legalább két góllal. Skóciától pedig 39 év után szenvedett ismét vereséget.

A vereség fájdalmas, de amit én láttam, az alapján másképp is kijöhettünk volna ebből a mérkőzésből. Persze sokat kell még fejlődnünk, de a játékosaim hozzáállásával elégedett vagyok. Nem tervezek változtatni a játékfelfogásunkon, egyszerűen többet kell azon dolgozni, hogy mindez a mérkőzéseken is működjön

– próbált pozitív hangot megütni a kapitány, aki most júniusig nem találkozik a játékosaival, és akkor is az olaszok elleni mérkőzés következik a Nemzetek Ligája négyes döntőjében. Ott egy újabb kiábrándító eredmény hamar kellemetlen helyzetbe hozhatná az edzőt, akinek a megbízása a 2024-es Eb végéig szól.

A játékosai már kevésbé a jó arcukat mutatták, Rodri csapatkapitányként az ellenfél játékát szidta, a debütáló García pedig magasra hagyott füvet is behozta az indokok közé, ez így egyben pedig kifejezetten kellemetlen kifogáskeresésként hat egy olyan kaliberű csapattól, mint amilyen a spanyol.

A 2-0-ra elveszített meccsel még nem csökkentek számottevően a kijutási esélyei Spanyolországnak, főleg, hogy a norvégok leikszeltek a grúzokkal, és azt sem szabad elhallgatni, hogy olyan játékosok hiányoztak a pályáról, mint Pedri, Olmo vagy Balde, Gavi pedig csak a hajrára állt be. De ha a spanyol labdarúgás egészét nézzük, az összkép most nem mutat olyan jól. Az El Clásico sem úgy csillogott legutóbb, mint ahogyan azt az elmúlt években megszokhattuk, a klubcsapatok többsége korán elhullott az európai kupákban (a Real Madrid a BL-ben, a Sevilla az EL-ben azért még talpon), a jövőjét a jelenbeli sikerességért lényegében kiárusító Barcelonát BL-kizárással fenyegetik, mert eurómilliókat fizetett a játékvezetői bizottság korábbi elnökének.

És akkor ebben a hangulatban jött a skóciai vereség a válogatott részéről, amire még nem is lehet azt mondani, hogy egy minden előzmény nélküli botlás lett volna. Sokkal inkább egy sokadik intő jel az aranykorszak vége óta – nem biztos, hogy a jó irányba tart a spanyol futball.