PSG – a klub, amit nem Párizsból, hanem Dohából irányítanak

Mitől működik egy fociklub? Bármennyire is tágan hangzik, alapvetően nem nehéz megválaszolni a kérdést: le kell fektetni egy világos irányvonalat, okosan elkölteni a pénzt, mindehhez keríteni kompetens döntéshozókat, akik közös nyelvet beszélnek (sokszor szó szerint). Aztán hagyják őket békében dolgozni.

Az utóbbi lépést az elmúlt 10 évben több sikeresnek mondható klub tudta abszolválni. A Liverpoolnak három szakmai igazgatója volt ezalatt, ezek közül az „aranyműves”, Michael Edwars 6 évig volt hivatalban. A Bayernnél Mathias Sammert néhány éve követte Hassan Salihamidzic. A Chelsea-nél – a klub eladásáig – nem kevés történetet lehet hallani arról, hogy a „Vaslady”, Marina Granovszkaja milyen eredményesen vezette a klubot Roman Abramovics meghosszabbított jobbkezeként. A Real Madridnál a legtöbb döntés Florentino Pérezen keresztül fut át, de legfőbb segédje, José Angel Sanchez is 2009 óta van a helyén. A Manchester City odáig ment, hogy szinte a polcról emelte le Barcelona erős embereit: Ferran Soriano 2012 óta a City Group igazgatója, Txiki Begiristain szintén azóta szakmai igazgató, Pep Guardiola pedig 2016 óta a csapat vezetőedzője.

A PSG ezzel ellentében már az ötödik szakmai igazgatóját fogyasztja:  a brazil Leonardo kétszer is megfordult Párizsban, egy rövid ideig az adminisztrációból felhozott Olivier Létang is vitte az igazolásokat (azóta a Lille elnöke lett), láttuk korábban Antero Henriquét és mostanában Luis Campost is, akire viszont senki nem emlékszik: Patrick Kluivertnek is volt PSG-s szakmai igazgatós névjegykártyája.

De ami a legrosszabb, hogy ezek az emberek soha nem jöttek ki se egymással, se az edzőikkel, se a versenytársaikkal. A Bayern München egyszer odáig ment, hogy nyilvánosan szólt be Antero Henriquének.

Párizsban csak az állandó, hogy semmi sem állandó. Amihez talán köze lehet annak, hogy a párizsi döntések valójában nem Párizsban születnek, hanem Dohában.

Hogy mit is jelent pontosan „Doha”, ahhoz érdemes két embert és annak követlen körét megvizsgálni. A PSG elnöke, Nasszer al-Kelaifi ugyan a Qatar Sports Investment 2011-es felváráslása óta a klub elnök-igazgatója, a legtöbb bennfenntes szerint viszont a klub valódi döntéshozója maga a katari emír: Tamim bin Hamad al-Tani.

Al-Kelaifi a katariak színrelépéséig egy ismeretlen helyi teniszező volt. Jómódú családban nőtt fel, ám nem volt a királyi vérvonal sarja, édesapja gyöngyhalászattal foglalkozott. Saját elmondása szerint utálta az iskolát, és első házassága is azért bomlott fel, mert megrendezett volt. Egy ideig a dohai városházán dolgozott. Franciaországot edzőjén, André Masse-on keresztül fedezte fel. „Diszkrét volt, rendes és sosem panaszkodott, még akkor sem, ha úgy utaztunk, hogy az autóban a térdünkön hoztuk a táskákat” – emlékezett meg róla trénere.

Al-Kelaifi a teniszen keresztül került kapcsolatban a katari emírrel és fiával. Karrierje vége (2002) épp egybevágott azzal, amikor a Qatar Sport Invetsment komoly erőforrásokat fordított médiacége, az Al-Jazeera globális fejlesztésébe. Katar egy modern brandet akart, ehhez viszont nem volt megfelelő iparági tudása – ekkor jött a képbe Thierry Morano és Ivan Blum, két francia médiaszakember, akiket arra kértek fel, hogy szerezzenek meg tárgyaljanak le olyan jogokat, amelyek felteszik a katari sportcsatornát a térképre.

Kezdetben azt hitték, csirketolvajok vagyok. Senki nem tudta, hol van Katar

– emlékezett vissza Morano. Al-Kelaifi ugyan a projekt vezetője lett, ám nem voltak se kapcsolatai, se angol tudása. Blum és Moreno viszont ismerte a spanyol piacot és rajta keresztül szerezték meg az első komolyabb bajnokságot: a Real Madridban játszó Zinedine Zidane miatt az arab országokban is közkedvelt La Ligát. 2003-ban el is indult az Al-Jazeera sportcsatornája.

Két évvel később aztán egy délelőtt Morano és Blum munkába menet azt vették észre, hogy a belépőkártyáik már nem működnek. „A tudtunkra adták, hogy ha nem kelünk útra nagyon gyorsan, akkor az életbe nem fogunk kijönni onnan” – mondta az esetről Morano. „Blummal odaadtuk neki az eszközöket, ő meg szépen megtartotta őket. Azt csinálta, amit kértek tőle. Al-Kelaifi nem több egy sima alkalmazottnál, csak ő egy állam alkalmazottja. Az állam ezt akarta, a sportmédiát politikai fegyverként használni a kommunikációjában. Azt akarták, hogy mindez egy katari kezében legyen.”

Blum a kipenderítés után elfogadta a végkielégítést, Morano viszont egy ideig pereskedett, ám sikertelenül.

Kelaifi nem volt se szakmabeli és a megfelelő kompetenciákkal sem rendelkezett. Moranóék szerint kezdetben nagyon sokat teketóriázott és – ahogy a Serge Aurier-eset is rámutatott – sokszor a konfliktusok vállalása is nehezére esett. Emiatt egyszerre legyeskednek körülötte „erős emberek” és „bizalmi kapcsolatok”.

Sophie Jordan például még a Canal+ jogászaként került át az Al-Jazeerához és oroszlánrésze volt abban, hogy onnan kinőtte magát a beIN Sports konglomerátum (Jordan azóta egy produkciós céghez került). Paul McGrath szinte minden meccsen al-Kelaifi mögött ül és sokáig azért járt jogi licitekre, hogy megsúgja az elnök fülébe, ha már túllőttek a célon. Jean-Martial Ribes-ről sokáig annyit lehetett tudni, hogy kommunikációs vezetőként jó kapcsolatot ápol az elnökkel és szinte senkivel nem jön ki – ma már az LVMH luxuscég kommunikációját viszi.

Figyelemre méltó a Bessedik fivérek (Ahmed, Abdelkader és Bouabdallah) szerepe, akik korábbian autóalkatrész-forgalmazóként dolgoztak, ma viszont hol sofőrként, hol a klub reklámtevékenységeiért, hol pedig a játékosok családjainak kényelméért felelő „family care”-aktivitásaiért felelnek. Egyikük neve fel is merült abban a korrupciós botrányban, ahol al-Kelaifi azt állította, hogy az UEFA elnökének kiadott szardíniai villája valójában nem az ő, hanem az egyik fivér nevén van. (Ő az, aki Lionel Messi párizsi érkezésekor szinte minden képen ott van fekete maszkban az argentin mögött.)

Al-Kelaifi az évek alatt tanulta ki a szakmát. A legérdekesebb mégis az, hogy az elmondások szerint szinte sosem érdekelte a foci. “Nem készült erre, egyáltalán” – állította róla a kirúgott Morano.

A Katari Tenisz szövetségnél nézett ki neki egy állás. Annak idején többször is mondtam neki, hogy jöjjön át hozzám meccseket nézni. Sosem jött, a PSG kicsit sem érdekelte, és a fociért sem rajongott.

Ha hinni lehet az elmondásoknak, Párizs valódi ura a 42 éves katari emír. Tamim még akkor került fel a világ látómezejére, amikor apja 2013-ban lemondott a trónról és nem a legidősebb fiú testvérére, Jassimra esett a választás. Tamim Angliában tanult a Sandhurst katonai iskolában, angolul és franciául beszél és 33 éves kora óta vezeti az országot. Mindezt abból az Amiri Diwanból, amelynek épületét máig tilos lefényképezni. A futball történéseivel képben van, ám annyira nem, hogy minden fejleményről naprakészen értesüljön.

Hogy mennyire családon belül maradt a katari sport ügye, jól jelzi, hogy az emír egyik testvére vezeti a szuperkomplexumként épült Aspire ifjúsági sportakadémiát, a másik pedig a katari olimpiai bizottság elnöke. A tavalyi világbajnokságig fontos szerepet töltött még be Hasszan al-Tawadi, a szervezőbizottság elnöke, aki többek között a FIFA korrupciós botrányairól szóló netflixes dokumentumfilmben is élénken védte a katari érdekeket. Az olyan párizsi ügyekért ugyanakkor, mint az igazolások, a nemzetközi stratégia, a szponzorkezelés és az edzőváltások elsősorban az emír felel.

Több forrás szerint is megtörtént eset, hogy amikor a PSG kirúgta Unai Emeryt, a helyi német nagykövet súgta meg, hogy Thomas Tuchelt lenne érdemes foglalkoztatniuk.

A PSG elnökét egyedi kötelék fűzi a katari államfőhöz. Se nem barátok, se nem rokonok – valahol a kettő között. „Nasszer nem az emír barátja. Fontos pozíciót tölt be, de nem szabad elfelejteni, hogy ő nem a nemesi elit tagja. Csak az ő embere” – mondták róla a bennfentesek.

Al-Kelaifi egy közvetítő. Semmiféle döntést nem hoz meg magától, a palota döntéseit hajtja végre. Nem akarja a nézeteit ráerőltetni másra és nem játszik szakértőt, hogy megkapjon ezt vagy azt. De amint egy játékost kiszemelnek, azonnal rárepül a tárgyalásokra és segít haladni a dolgokkal. Mint például Mbappé hosszabbításánál.

A sorozat kezdetekor azzal nyitottam, hogy amikor 2019-ben a PSG-nél jártam, a frissen lemázolt homlokzat mögött úgy tűnt, hogy valójában senki nem tudja pontosan, hogy ki-miért felel. Azon a Lyon elleni meccsen a vegyes zónában végül elkaptuk egy nyilatkozatra Nasszer al-Kelaifit, aki az 5-1-es győzelem után egy előre bekészített dicshimnuszba fogott. Amikor több sajtóst is megkérdeztünk, hogy elérhetjük-e Thomas Tuchelt egy kérdésre, azt a választ kaptuk, hogy igen. Mire a valódi sajtófőnökhöz értünk, Tuchel már hazament. Szabadkozás közben a sajtós azt mutogatta a kitűzőjén, hogy bár mások is hasonló munkát végeznek, mint ő, szerinte mégis hozzá kellett volna fordulnunk.

Nehéz elvitatni, hogy a Paris Saint-Germain az elmúlt 10 évben rengeteget fejlődött. Kereskedelmi vállalkozásként egyre szebben teljesít és egy olyan brand lett, amit világviszonylatban is elismernek. Sportpolitikai eszközként minden bizonnyal – a Bajnokok Ligája-győzelem elmaradásán túl – beváltotta a rezsim reményeit: Katarnak nemcsak a FIFA-ban, de az UEFA-ban is komoly befolyása van. Helyi szinten a PSG a legeredményesebb francia klub lehet, ha idén újra megnyeri a bajnokságot.

Ugyanakkor mintha klubként még nem működne – lassan 12 év után sem.

A PSG-nél még összefolynak a határok aközött, hogy hol ér véget egy futballklub és hol kezdődik egy üzleti vállalkozás. Hiába képesek lecsapni Lionel Messire, ha a túlköltekezés miatt nem tudnak olyan játékost venni, akinek előrefelé tud passzolni a Bayern München elleni odavágón. Hiába a párizsi irodaház, ha a döntések valójában több ezer kilométerrel odébb születnek. Hiába a sok különböző ember, ha napközben nem tudnak egymással együtt dolgozni.

A PSG 2023-ban ott van a nagyok között, de a legnagyobbakhoz egyelőre még nem nőtt fel.