A három testvérével együtt elhurcolt Szpartak-alapító azt mondta: a Gulág őreinek hatalma semmi a futball hatalmához képest

A Sztarosztyinok közül hármat 1942. március 20-án tartóztattak le, míg a fronton harcoló Alekszandrt hat hónappal később, hazalátogatása alkalmával fogták el. Pedig 1936-ban még több tekintetben is parádéztak a fivérek. Az az évi sportparádén, amelyen 75 ezer sportoló vonult fel a Vörös téren Sztálin előtt, a Szpartak játékosai hatalmas futballcipőből integettek a generalisszimusznak – aki akkor épp az SZKP titkára volt szerényen –, majd két csapatuk kilencezer négyzetméteres, nemezből összevarrt, zöldre festett „műfüvön” tartott bemutatót a tömeggyilkos párt- és országvezetőnek.

Abban az esztendőben rendezték meg az első hivatalos szovjet labdarúgó-bajnokságot, mégpedig két részletben. A tavaszinak nevezett, május és július között lebonyolított, mindössze hét együttest sorompóba állító vetélkedőt a Dinamo Moszkva, míg a szeptembertől novemberig tartó, nyolc szereplős őszi kiírást a Szpartak nyerte. Aztán 1938-ban már 26 együttest számlált a mezőny, amelyet 1939-ben visszavágtak 14 tagúra. Ám mindkét alkalommal a Szpartak győzött ismét, jóllehet erős ellenszélben játszott.

Az együttest „a nép csapatának” nevezte a szovjet társadalom, márpedig a korabeli Szovjetunióban a pártvezetés szerette megmondani, melyik a nép csapata.

Ezért 1937-ben több újság gyanúsnak minősítette a Szpartak labdarúgói és a külföldi állampolgárok közti kapcsolatokat, miután a gárdát néhány alkalommal kiengedték Nyugatra futballozni. A Komszomolszkaja Pravda azzal is megvádolta a klubot, hogy e vendégjátékokon a nép pénzét pazarolja, és az újság a leghatározottabban leszögezte: „Meg kell tisztítani a Szpartakot a piszkos dílerektől, akik a közpénztárcába mártják a kezüket.”

De még nem jött a fekete autó, csak mindenféle akadályok keletkeztek. Az 1939-es szovjet kupa elődöntőjében a Szpartak 1-0-ra győzött a Dinamo Tbiliszi ellen, ám a grúz klub megóvta a mérkőzést Ivan Gorelkin játékvezető „egyoldalú bíráskodása” miatt. A beadványnak helyt adtak, és a találkozót újra kellett játszani, de addigra már lezajlott a döntő, amelyet a Szpartak 3-1-re nyert a Sztalinec Leningráddal szemben. Ez az apróság azonban nem okozott gondot, a meccset – tizennyolc nappal a döntő után – másodszor is megrendezték, de a Tbiliszi újra egy góllal kikapott (3-2).

A Szpartak finalista csapatában a Sztarosztyinok közül csak Andrej játszott, viszont három Szokolov volt a pályán: a jobbhátvéd Vaszilij, a középhátvéd Viktor és a balösszekötő Alekszej. Őket nem bántották, ellenben

a Sztarosztyin testvéreket azzal fogták le, hogy részt vettek egy Sztálin meggyilkolására irányuló összeesküvésben.

Másfél évig vallatták őket embertelenül. Ennek „beismerésére” a legkegyetlenebb kínzásokkal sem tudták őket rávenni, de a „burzsoá erkölcsök meghonosítása”, illetve „ellenpropaganda” miatt tíz év Szibériára ítélték mindegyiküket.

Akkoriban járta az a veszedelmes – értsd: ugyancsak elhurcolással fenyegető – vicc Moszkvában: „Meddig tart egy Szpartak–Dinamo labdarúgó-mérkőzés? Kétszer negyvenöt percig, de Szpartak-győzelem esetén tízéves hosszabbítás következik munkatáborban.”

A Gulág körülményeiről Pjotr Sztarosztyin azt mondta: „Naponta hetvenöt gramm kenyeret kaptunk, majd 1944-től ezt is csökkentették, noha még keményebben kellett dolgoznunk a front szükségleteinek kielégítéséért. A napi halálozások száma elérte a negyvenet.”

Nyikolajnak szerencséje volt, őt az őrök kedvelték, és soha nem bántalmazták, sőt a foglyokkal együtt hallgatták, amint a futballban eltöltött éveiről mesélt. Ám nem csupán a relatíve kímélő életmód miatt szögezte le utóbb: „A fogva tartók féktelen hatalma az emberi életek fölött semmi a labdarúgás hatalmához képest.”

A népszerű Nyikolajt Sztálin fia, Vaszilij 1946-ban annyiban kimentette a Gulágról, hogy a Szpartak-alapítónak egy gyárban kellett dolgoznia, és minden nap, amikor teljesítette a normát, két nappal csökkentették a büntetését.

Így aztán 1948-ban kiszabadult a fogolytáborból. Mivel Vaszilij Sztálin a légierő főparancsnoka volt, Sztarosztyin állást kapott a légierő klubjánál, a VSZSZ-nél, ahol illegalitásban edzősködött, miközben Vaszilij Sztálin a dácsáján rejtegette. Azért nem léphetett a nyilvánosság elé, mert büntetésének az a része érvényben maradt, hogy kitiltották a Szovjetunió tizenhat legnagyobb városából.

Nyikolaj azonban nem húzta meg magát, egy este kijátszotta az alkoholista Vaszilij őrségét, és hazaszökött a családjához. Lavrentyij Berija, a belügyi népbiztosság rettegett vezetője nyomban elfogatta, és feltetette a Kaukázus felé tartó vonatra. Újabb fordulat: Vaszilij Sztálin parancsára a szerelvényt megállították, Sztarosztyint visszavitték Moszkvába. Berija azonban ismét elrendelte a letartóztatását, és Kazahsztánba száműzte.

Sztálin halála után a Sztarosztyinok közül egyedül Pjotr nem tért vissza a futballhoz: mérnök lett, és nyolcvannégy évet élt, 1993-ban hunyt el. Andrej a Moszkvai Labdarúgó Szövetség elnöke volt másfél évtizeden át – 1986-ban, 81 esztendős korában halt meg –, míg Alekszandr csaknem két évtizedig az Orosz Labdarúgó Szövetség elnökeként tevékenykedett; hetvennyolc évesen, 1981-ben távozott közülünk. Nyikolaj visszatért a Szpartakhoz, annak elnökévé választották, és 1996-ban bekövetkezett haláláig maradt a posztján. Kilencvennégy esztendősen fejezte be földi pályafutását.

A négy testvért bronzba öntötték: közös szobruk – Filip Rukavisnyikov alkotása – 2014 augusztusa óta a Szpartak stadionjának különlegessége. Az ESPN internetes kiadása azt írta:

Emlékművük bizonyítja, hogy a futball valóban több életnél és halálnál.