Brazília az új szövetségi kapitánytól nem sokat, mindössze megváltást vár, miután az aktuális világbajnokság is kudarccal végződött. A legutóbbi győzelem, azaz 2002 óta immár negyedszer bukott el a csapat a negyeddöntőben, az egyetlen alkalomra, amikor ennél tovább jutott, még kellemetlenebb visszaemlékezni (1-7).
Eddig három külföldi irányította a brazil nemzeti csapatot, de igazi szövetségi kapitány közülük is csak egy akadt: 1925-ben a Dél-Amerika-bajnokságon az uruguayi Ramón Platero dirigálta az együttest, amely a három résztvevőből a második helyen végzett. 1944-ben a portugál Joreca – párban Flavio Costával – két, győzelemmel végződő Uruguay elleni meccs erejéig ülhetett a brazil padon. 1965-ben az argentin Filpo Núnez úgy vált egy meccsre a Selecao szövetségi kapitányává, hogy a szövetség a Mineirao Stadion átadása alkalmából rendezett, Uruguay-jal szembeni találkozóra az időszak legjobb brazil klubcsapatának számító, általa vezetett Palmeirast jelölte ki a nemzeti színek képviseletére.
Ebből a rövidke, és csupán némi erőlködés árán felduzzasztott listából pontosan látszik, hogy
A szövetséget a közelmúlt jó néhány válogatottkudarca, a brazil klubfutball sok-sok tapasztalata és abból eredően a közvélemény terelte a külföldi kapitány koncepciója felé. Brazil közmegegyezés szerint a játékoskerettel sem a mostani katari, sem a korábbi világbajnokságokon nem volt gond, az mindig alkalmas volt a világbajnoki cím elhódítására, így a hibást is könnyű megtalálni. A kapitány tehet mindenről.
Tite kétségtelenül bakizott azzal, hogy nem Neymart tette első lövőnek a horvátok elleni tizenegyespárbajban, így a brazil csapat aduja végül nem is rúgott, és akadnak, akik Dani Alves beválogatását, vagy a taktikai elgondolásokat bírálják, de léteznek a kapitány mellett szóló érvek is. Egyrészt, az összességében elsöprő mérlege: a válogatott az ő irányításával 60-szor nyert és csak 6-szor kapott ki a 15 döntetlen mellett; másrészt, az a tény, hogy az együttes ezen a világeseményen minden meccsen felülmúlta aktuális ellenfelét xG-ben, azaz várható gólmutatóban. A kapitány felelőssége eddig terjedhet, meg a válogatásig, de a kiválasztott támadók tekintetében utóbbiban senki nem talált kivetnivalót.
A horvátok elleni meccs a brazil nemzeti csapat legutóbbi időszakára jellemző pech szimbólumaként is felfogható, de még inkább reflektál arra a tényre, hogy Brazíliának egy évtizede nincs igazi góllövő csatára. A legutóbbi világbajnoki cím időszakában, és az azt megelőző korban az összes topbajnokság góllövőlistájának élcsoportja hemzsegett a braziloktól, most nagyítóval kell őket keresni, és azzal is csak az alsóbb régiókban érdemes. Jellemző, hogy szezonokon keresztül az akkor a Cagliariban szereplő, Brazília hagyományaihoz mérten csekély képességekkel bíró Joao Pedro számított a dél-amerikai ország gólzsákjának.
Brazíliának nincs a mostani Mbappéhoz, a néhány évvel ezelőtti Messihez hasonlóan az xG-t rendszeresen felüllövő játékosa. A vb-n egyetlen együttes, a látványos játéka ellenére már a csoportkörben búcsúzó Németország lőtte alul nagyobb különbséggel az xG-jét, mint Tite játékosai, akik kerek 4-gyel az összesen 5 meccsen. A 0,8/meccs alulteljesítés kritikán aluli.
Brazíliában nem foglalkoznak ezzel, hanem a kapitány személyében keresik az válaszokat és így az eredményesebb jövőt is. A hihetetlen futballistabőségben
Most például Rodrygón, Gabriel Martinellin, Vinícius Junioron és a többi már befutott, de még mindig nagyon fiatal klasszison kívül ott emelkedik a horizonton a Real által a világbajnokság előestéjén vagyonnyi pénzért lefoglalt Endrick, meg az éppen zajló U20-as dél-amerikai bajnokság góllövőlistáját 17 évesen vezető Vitor Roque. Futballista tehát lesz, ahogy kávébab, homok a strandon vagy karnevál. A helyi sportkommentátorok (elemzők) és újságírók számára tehát annyi a kérdés: alkalmasak-e a brazil edzők? A válasz pedig az, hogy nem.
