Mi van, szopkodod a külföldiek faszát?
– kérdezte rosszallón egy PSG-játékos az klub egyik szertárosát, amiért az épp nem segített cipekedni. Mint kiderült, a játékos azért neheztelt, mert az alapozáskor egyszer egy olyan stadionban játszottak, melynek öltözőjében nem volt elég ülőhely a teljes csapatnak, a szekrényeket pedig a kezdőcsapat tagjainak tartották fenn.
Komoly szociometriai tanulmányt lehetne készíteni a Paris Saint-Germain öltözőjéről. Ahogy minden munkahelyen, a párizsi öltöző összetétele is egészen sajátos társas alakzatot vett fel: 2011 után például az egyik törésvonal a klubnál addig játszó, valamint a dömpingben érkező külföldi játékosok között alakult ki.
Nicolas Douchez, a PSG korábbi kapusa például azzal szembesült, hogy Salvatore Sirigu érkezett mellé posztriválisnak. Azokról az időkről így emlékezett vissza:
Nehéz volt az áttérés. Egy hiperösszetartó, hiperegységes csapat voltunk, ahol mindenki szót értett egymással, és az egész egyensúlyát felborították egy pillanat alatt
Kezdetben két – földrajzilag is elhatárolható – klikk alakult ki. Az egyik Saint-Nom-La-Bretech-ben, egy külvárosi negyedben, 12 kilométerre a városközponttól (távolságra és helyre nagyjából, mint Budapest belvárosától Törökbálint). Itt, egy többlakásos komplexumban élt Nené, Guillaume Hoarau, Sylvain Armand, Christophe Jallet és Clément Chantome. A klub új játékosait, köztük Zlatan Ibrahimovicot és Thiago Silvát viszont már máshova költöztették (a képzeletbeli Solymárra).
„Különböző kultúrák és munkafelfogás összecsapása volt” – emlékezett vissza Douchez. „Volt egy szakmai igazgató, aki óránként 10 ezerrel pörgött, és nem tud minden kérdés miatt megállni és mindent elmagyarázni. Dekódolnunk kellett a titkosított üzeneteit, ahol időnként olyanokat mondott, hogy „nem fog megállni azokért, akik az út mellett ragadtak”. Leonardo, a PSG friss szakmai igazgatója lényegében megmondta, „megszoksz, vagy megszöksz.
Párizsban a mindennapok nyelve a francia volt, és az újonnan érkező Carlo Ancelotti is Moliére nyelvén tartotta az értekezleteket. A frankofón öltöző mindennapjait mégis felborította a sok frissen érkező olasz ajkú játékos: Javier Pastore, Marco Verratti, Ezequiel Lavezzi, Ibrahimovic vagy T. Silva.
10 évvel később a nyelvi probléma ugyanúgy fennállt, csak épp a spanyollal, ahol az öltöző hispán klikkjét többek között Angel Di María, Ander Herrera és Leandro Paredes alkották. „Nem kell franciául tudni, az öltözőben mindenki beszél spanyolul” – viccelődött a Costa Rica-i Keylor Navas. A francia ettől még papíron a hivatalos nyelv maradt. Leonardo egy öltözői beszédekor például egyből azzal nyitott, hogy „franciául fogok beszélni és sajnálom azokat, akik nem értik meg”, mellyel odabökött a franciául nem beszélő Neymar felé, elég komoly sérelmet okozva.
Unai Emerynek már nem volt akkora respektje, talán mert nem ismerte fel a saját korlátait. Elődeihez hasonlóan a franciát erőltette, talán még vaskalaposabb formában, csakhogy a tudása és a kiejtése is hagyott némi kívánnivalót maga után. „Volt, hogy egy intelem után a játékosok a másodedzőhöz, Zoumana Camarához fordultak, hogy megkérdezzék, mit is akart most mondani.”
A PSG olyan volt, mint egy szigetvilág, mely mindössze két szigetből állt. A régiek átléptek az újra, ám a közeledés nem volt azonnali. Ibrahimovicsa beszámolók szerint sztárként érkezett és elvárta, hogy mások lépjenek oda hozzá, miközben próbálta kijelölni a saját területét. Az edzéseken is megindult az adok-kapok.
„Sosem volt elégedett. Csináltál egy passzt, ami 30 centire ment tőle, és képes volt azt mondani, hogy menj a francba a szaros passzaiddal. Miközben csak ki kellett volna nyújtania a lábát. Az elsőnél nem mondasz semmit. A másodiknál elküldöd a náthásba, hogy mozogjon ő is egy kicsit” – emlékezett vissza Christophe Jallet
Ibrahimovic utálta, ha valaki nem állt ki magáért. Olyan játékosokat akart maga körül, akik ki mertek állni magukért. A párizsi nevelésű Mike Maignan például 2015-ig még a csapattársa volt, egy edzésen összeszólalkoztak. Zlatan a saját védhetetlen löketét azzal szignózta, hogy odaszólt, „te szar kapus”, mire Maignan egy akrobatikus védés után azzal vágott vissza, hogy „te szar csatár”.
Az öltözőben aztán Maignan nekiment Zlatannak, a csapattársaknak kellett szétválasztani őket.
Az edzésen mindenkit kóstolgatott. Utálta, ha valaki hagyta felfalni magát. Ha a sarkadra álltál, csak elfordult és ment is tovább, mintha mi sem történt volna
– jellemezte Jallet.
Egy öltöző persze nem állhat 11 Zlatanból. Sőt, egy öltöző nem állhat 11 Zlatan-típusú személyiségből. Ezért is volt sajátos adalék Ezequiel Lavezzi, akiről sokan úgy emlékeznek vissza, hogy már a puszta jelenléte is javított a hangulaton. Lavezzi négy évig volt Párizsban, utolsó két évében viszont vajmi kevesett tudott hozzátenni sportszakmailag. Három dologban viszont minden beszámoló egyetért: nagylelkű volt, jókedvű és ő volt az összekötő kapocs a régiek és az újak szigete között.
„Lavezzi azért volt ott, mert a többiek akarták, hogy ott legyen” – mondta a klub egyik alkalmazottja. Előfordult, hogy Laurent Blanc nem is akarta játszatni, mégis nevezte a keretbe.
Ha már Blanc: minden edző a maga eszköztárával próbált egységet teremteni a klikkek között. „Mindig pontosan tudta, mit mondjon, mielőtt a dolgok elfajultak volna” – mondta Blanc-ról Douchez. „Egy időben David Luiz nem edzett, mert fájt a térde. Nem edzett se hétfőn, se szerdán, csütörtökön meg előállt, hogy »főnök, készen állok a játékra!«. Marquinhos eközben végigdolgozta a hetet és érződött, hogy úgy állt ott, mint egy időzített bomba. Blanc viszont mindenkit lecsillapított. »Hé, nagyfiú, nem edzettél egész héten. Most pihensz egy kicsit, amikor meg visszajössz, rúgsz nekem egy szabadrúgásgólt«”
Carlo Ancelottiról a legtöbben úgy emlékeznek vissza, mint egy olyan emberre, aki egyszerre tudta vegyíteni az intelligenciát, a baráti közvetlenséget és a főnöki tiszteletet. „Hihetetlen jó érzéke volt az emberekhez” – jellemezte Douchez. „Elmondta nekünk is azt, amit az önéletrajzi könyvében is leírt, hogy őt mindig ugyanazért rúgják ki, amiért alkalmazzák: mert túl kedves az emberekkel.”
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="576" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Egy alkalommal a klub brazil játékosa, Nené adott interjút egy lapnak, melyben elpanaszolta, hogy csak csereként tartják számon. Másnap Ancelotti végignyálazta a sajtóanyagot az irodájában, beleszívott a cigarettájába, majd behívta magához Nenét. Előtte felírt egy flipchart táblára több brazil nevet, köztük Kakáét, Ronaldinhóét. A lista végén Nené neve szerepelt.
Látod azokat a neveket? Ők azok, akiket már valaha kispadra ültettem. Gratulálok, most szerencséd van, te is közéjük tartozol
– mondta Ancelotti a szótlanul ücsörgő Nenének.
Ancelotti tudta, hogy az öltözőben Sylvain Armand volt a kerti partik házigazgája, vagy ahogy becézték, „Mr Barbecue”. Ancelotti az egyik szezon elején hozzáfordult és azt mondta: „Augusztus 15-e Olaszországban barbecue időnek számít. Állítólag neked van jó felszerelésed. Vasárnap mindannyian hozunk valamit és jövünk hozzád.” „Nem hagyott neki választási lehetőséget” – nevetett rajta Jallet.
2017-től már mások határozták meg a mindennapokat: Neymar és Kylian Mbappé. Egyesek szerint érdekbarátság kötötte össze őket, mások szerint rivalizálásra épült a kapcsolatuk. Egy biztos: Mbappé státusza nagyon hamar túlnőtte Neymarét azzal, hogy már az első évében is bombasztikus teljesítményt nyújtott, és 2018-ban világbajnokságot nyert Franciaországgal. Árulkodó ugyanakkor, hogy Thomas Tuchel hogyan festette le a kapcsolatukat: „Megdöbbentő számomra, hogy Mbappé folyton Neymar tányérját figyeli.”
A PSG törésvonalai aztán átlakultak. Régiek és újak, frankonfónok és olaszországi múltúakból végül mikrocsoportok alakultak, franciák, portugálok, spanyolok és dél-amerikaiak között. A barbecue-zások is túlnőtték magukat. Neymar minden év február 5-én a világ tudtára adta, mikor van a szülinapja, amit tetézett az, hogy Angel Di María, Edinson Cavani és Mauro Icardi születésnapjai is mind február 14 és 19.-e közé estek.
Thomas Tuchel abban az évben már szóvá tette, hogy léteznek más prioritások is. Neymar vörös estés születésnapi bulija épp 48 órával egy Nantes elleni meccs előtt került megrendezésre, amit a német edző nem nézett jó szemmel. „Nem a legjobb módja egy meccs előkészítésének.” – nyilatkozta akkor a sajtónak.
Neymar bulijainak ugyanakkor nemcsak közösségi, de politikai vetülete is volt. Aki részt vett rajta, a jelenlétével üzenhette meg, hogy Neymar a lehető legjobb helyen van – ahogy tette azt a klub akkori szakmai főnöke, Antero Henrique, aki 2018-ban alig túlöltözötten, talpig szmokingban és egy csokor virággal a kezében jelent meg az eseményen. A katari tulajdonos ugyanakkor nem vette jó néven az estéről készült képeket, amit egy két évvel korábbi ügy alapozott meg…
A cikk alapjául szolgált a L’Equipe Explore anyaga.