Néhány évvel ezelőtt a DigiSport közreműködésével kijutottam egy PSG-meccsre. Kylian Mbappé azon az estén mesternégyest rúgott, és amikor a bemondó skandálására („Ky-li-an!”) a közönség ritmusosan azt üvöltötte vissza, hogy „Em-báp-pé!”, végérvényesen lemondtam arról, hogy a továbbiakban néma m-mel ejtsem a nevét. A párizsi stadion, a Parc des Princes belső terei egyszerre idézték a hetvenes évek idejétmúlt stílusát és egy felújított orvosi rendelő steril folyosóit. Ez a kettősség a személyzeten is feltűnt. Akárhova léptem, ott állt egy elegánsan öltözött biztonsági őr, amikor viszont kérdéssel fordultam bármelyikükhöz (Hol lesz Thomas Tuchel sajtótájékoztatója? Ki a sajtófőnök? Hol a mosdó?) soha senki nem tudta a választ, és mindig akadt még egy ember, akihez tovább lehetett irányítani.
Azóta is azt gondolom, hogy amit akkor láttam, az a PSG elmúlt évtizede volt pepitában. Egy intézmény, amelynek alapból zavaros vizébe hatalmas követ dobtak. Egy klub, amely Franciaországban középcsapatnak számított, majd hirtelen óriásira duzzadt. Egy hely, ahol volt pénz felvenni rengeteg biztonsági őrt, csak még nem sikerült mindenkit betanítani. Ugyanakkor túlzás lenne azt állítani, hogy a PSG mindig is egy kupleráj volt, csak az új tulajdonos érkezésével luxukupleráj lett belőle. Az igazság az, hogy a Qatar Sports Investment rengeteg változást hozott Párizsba. Jót is, rosszat is.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="903" width="1355" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
De kezdjük az elején. Amikor 2010 elején a PSG a Lorient-t fogadta, a párizsiak kapujában ott volt Apoula Edel, a védelemben Sammy Traoré és Zoumana Camara, elől Guillaume Houarau és Mevlut Erding. A kispadon Antoine Kombouaré foglalt helyet, a lelátón pedig – a gyerekkora óta PSG-szurkoló – Nicolas Sarkozy francia államfő, valamint a klub elnöke, Robin Leproux ücsörgött. És mint kiderült, a 32 ezer néző között ott ült titokban egy fiatal harmincas férfi, Tamím ibn Hamád al-Tání. A katari emír fia, Katar trónörököse.
A PSG Franciaország 4. legnagyobb büdzsével rendelkezett, a tabellán viszont csak a 14. helyen vesztegelt. A klub ekkor már eladólistán volt, mert a többségi tulajdonos Colony Capital megelégelte a sorozatos kudarcokat: veszteségesek voltak, 2008-ban majdnem kiestek a francia élvonalból, egy összetűzésben pedig huligánok meglincselték a saját klubjuk (csak a másik gyűlölt tábor) egyik tagját, Yann Lorence-t. A halálos verekedés hatására a Sarkozy mellett ülő klubelnök rendkívüli szigorításokat vezetett be.
Úgy láttak minket, mint egy rasszista és erőszakos klubot
– mondta Leproux évekkel később.
„A katariak így sosem jöttek volna Párizsba. Dolgoztam korábban nagy márkákkal, köztük a Coca-Colával, akik azt mondták: soha nem jönnénk a klubotokhoz. Túl nagy a zűrzavar.”
A katari sejk azért ült a lelátón, hogy felmérje a helyzetet. Katar addigra már új diplomáciai irányt vett, melynek lényege, hogy az ország első számú erőforrását, a cseppfolyós földgázt értékes barátságokra cserélje. Katarnak egy Szaúd-Arábia és Irán közti harapófogóban szövetségesekre volt szüksége, egy ENSZ Biztonsági Tanácsában ülő Franciaország pedig kiváló partnernek tűnt, Franciaország cserébe tárt karokkal várta a külföldi befektetőket.
Hogy mi történt pontosan 2010. november 23-án a francia elnöki palotában tartott fogadáson, talán már sosem tudjuk meg. A tények viszont ismertek: az ebéden részt vett Michel Platini, az UEFA akkori elnöke, Sébastien Bazin, a PSG többségi tulajdonosa, al-Taní koronaherceg, valamint maga Nicolas Sarkozy is.
9 nappal később a FIFA – a korábban más mellett lobbizó Michel Platini szavazatával – Katarnak ítélte meg a 2022-es világbajnokság rendezésének jogát. Később Sébastien Bazin a katari tulajdonosú szállodalánc, az Accor Hotels vezérigazgatója lett, Platini fia, Laurent pedig a Qatar Sports Investment (QSI) egyik sportruházati cégének igazgatói székébe ült.
A katari állam által irányított tőkealap néhány hónap leforgása alatt, 2011 júniusára vásárolta fel a PSG-t. A klub egy csapásra egy külföldi állam tulajdona lett, párhuzamosan a katari televíziós csatorna, a BeIN Sports többszáz millió euróért megvette a francia bajnokság közvetítési jogait. A BeIN igazgatója és egyúttal a PSG új elnöke, Nasszer el-Khelaifi ekkor jelent meg először nyilvánosságban. Első döntései között szerepelt, hogy a PSG adminisztratív ágát ugyanabba az irodaházba költöztette át, mint a BeIN Sportét, szakmai igazgatónak pedig kinevezte ki az akkoriban Olaszországban edzősködő Leonardót.
„Ne várják, hogy egyből fiestát csapjunk. Nem fogunk 10 Messit venni!” – mondta Leonardo a bemutatkozó sajtótájékoztatóján. A kulisszák mögött Khelaifi a lassú haladást hirdette.
Nem fogunk úgy csinálni, mint a (Manchester) City-s testvéreink. Az egy nagy katyvasz. Követhetetlen, ami ott folyik.
Ha egy csapatnyi Messit nem is vettek meg, egy csapatnyi sztár hamar összejött. Legelső igazolásuk, az akkor 22 éves Javier Pastore egyből megdöntötte a klub átigazolási rekordját (42 millió euró), a rá következő évben pedig érkezett Zlatan Ibrahimovic, akit csak azért nem az Eiffel-toronynál mutattak be, mert a szemben lévő Trocadero-térről jobban látszott a háttérben a torony.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1000" width="1500" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Ibra bemutatásakor a csapat az Egyesült Államokban edzőtáborozott. Egykori hátvédjük, Milan Bisevac így emlékezett meg az esetről: „Edzés után voltunk és siettünk, hogy elkapjuk a bemutatót a tévében. Tényleg leállították a forgalmat a Champs-Élysées-n egy játékos miatt?”
Christophe Jallet, szintén egy korábbi játékos így gondolt vissza a különleges napra: „Amikor én megjöttem 2009-ben, egy Novotel Hotelbe kellett mennem, ahova rajtam és egy-két vezetőn kívül senki nem jött el.”
Két év alatt szinte kicserélődött a csapat. Az első nyáron érkezett még Blaise Matuidi, Kévin Gameiro, Mohamed Sissoko, Salvatore Sirigu és Diego Lugano. A következő télen jött Alex, Thiago Motta, Maxwell, majd a következő nyáron Thiago Silva, Ezequiel Lavezzi, Marco Verratti, Gregory van der Wiel és maga Ibrahimovic.
Ennyire szarok lennénk, hogy ennyi világsztárra lenne szükségünk?
– kérdezte költőien a klub korábbi játékosa az egyik bemutató után.
A QSI a következő években nem öntötte, hanem zúdította a pénzt. Arra sokan emlékeznek, amikor 2017-ben 222 millió eurót fizettek a Barcelonának Neymar játékjogáért, de arra kevesebben, hogy azon a nyáron a PSG további 180 milliót fizetett az AS Monaconak Kylian Mbappéért is. Az meg szinte feledésbe merült, hogy 2013-ban David Beckham is megfordult Párizsban, ami még karrier-levezetésnek sem volt nevezhető, inkább csak marketingakciónak: európai mércével alacsony, havi 88 ezer eurót keresett, melynek egy nagy részét karitatív szervezeteknek ajánlott fel.
Nagy pénz, nagy jutalék – Párizsban az ügynökök is egyre jobban jártak. Marcelo Simonian még a Pastore-igazolás részeként 2 millió euróval lett gazdagabb, és a szuperügynök Pini Zahavi – akiről sokan úgy beszélnek, mint az ember, aki lehetővé tette a Neymar-dealt – 12 milliót keresett a brazil átigazolásán.
Akadtak ugyanakkor olyanok is, akik kiestek a pikszisből. Marco Verratti 2017-ben épp Ibizán nyaralt, amikor arra kérte a PSG vezetőségét, engedjék el őt a Barcelonához. Verratti odáig ment, hogy a katalán Mundo Deportivo átigazolási pletykáról szóló címlapjával fotózkodott. Ügynöke, Donato Di Campli szkanderbe fogott Leonardóval, melyből vesztesen került ki.
Egy hónappal később Verratti elnézést kért a teljes öltözőtől, ügynökét pedig egy másik szuperügynökre, Mino Raiolára cserélte. Bére ezzel egyidőben 6-ról 9 millióra ugrott.
A profi futballnak vannak fonákjai, de hiba lenne azt gondolni, hogy a PSG-nél csak az elüzletiesedés vadhajtásai nőttek volna ki. A brazil védő, Alex például így emlékszik vissza azokra az időkre, amikor Párizsba érkezett: „Januárban jöttem és kegyetlen hideg tél volt. Az edzőközpontnak, a Camp des Loges-nak kettő pályája volt, mind a kettő megfagyott. Megpróbálták letakarni egy nagy fedett sátorral, de nem sikerült. Óriási volt a különbség a Chelsea-hez képest, ahol 15-20 pálya sorakozott és ultramodern volt az infrastruktúra. A PSG-nél minden olyan volt, mint egy miniatűr. Nekünk kellett kicserélnünk a stoplijainkat, megmosni őket, cipelni magunkkal.
Olyanok voltunk, mint egy amatőr klub.
A klub költségvetése már az első éven a duplájára ugrott, és ez a klub mindennapjaiban is nyomot hagyott. Az edzőtáborokat drágább helyekre szervezték, az edzőpályán névre szóló parkolóhelyeket alakítottak ki, a játékosokat magángépekkel kezdték utaztatni. Az új szereplők pedig új tudást és szokásokat hoztak magukkal: Carlo Ancelotti vette fel klub gyepmesterét, az angol Jonathan Calderwoodot, ő használta először a GPS-szel felszerelt mellényeket, és az edzések intenzintását úgy növelte, hogy még több labdaszedőt alkalmazott, hogy egy eladott labda után se álljon meg a játék.
Zlatan Ibrahimovic a maga eszközeivel is változást hozott. Amikor a csapat az Egyesült Államokban edzőtáborozott, a hotelhez érve játékos nem találta a bőröndjét.
„A buszon hagytad, itt nálunk a játékosok hozzák magukkal” – szólt oda az egyik csapattársa. Ibrahimovic felhívta Leonardót, majd másnapra három új gyakornok gondoskodott arról, hogy a játékosok holmijai időben a helyükre kerüljenek. Bennfenntesek szerint Ibrahimovic olyan profizmust hozott a mindennapokba, amit más korábban soha. Legyen szó a tökéletesen megfőzött al dente tésztáról, vagy bőröndős fiúkról, ha valami nem úgy történt, ahogy szerette volna, annak hangot adott. A klub egyik szakembere például így emlékezett meg róla: „Egy nap rosszul kevertük össze az edzés utáni turmixát és csomós maradt benne a fehérjepor. Odajött hozzám, a szemembe nézett és megkérdezte: hogyan akarod, hogy 100%-ot nyújtsak, amikor te nem adsz bele 100%-ot?”
A PSG mégis hamar nőtt túl nagyra, a hirtelen ugrás pedig striákat hagyott a klub szövetén. A temérdek pénz ellenére előfordultak alkalmak, amikor a klub dolgozóinak kellett zsebből fizetniük olyan költségeket, amelyeket odafent nem simítottak el. Előfordult, hogy az öltözőben elfogyott a fagyasztó spray, a játékosoknak elegük lett a teketóriázásból és végül Thiago Silva ment el új készletet venni. De akad meredekebb történet is, amit a klub egyik dolgozója mesélt el: „Ausztriába repültünk, a gépen épp vártunk a felszállásra, de a pilóta bejelentette, hogy nem indulunk, amíg az odaút nincs kifizetve. Az egyik igazgatónk a saját bankkártyájával fizette ki az utat.”
Legyen szó Leonardóról, Ibrahimovicról vagy épp a mai vezetésről, az újkori PSG minden szereplője kisebb forradalmat hoztak a klub életébe. A temérdek pénz és a különböző kultúrákból jött szereplők mégsem fordították át teljesen az életet, ami időnként mértéktelen fényűzésbe csapott át. „Bling-bling” – ahogy hívják a franciák, ami Edinson Cavani barbecue partijain vagy Neymar születésnapjain köszönt vissza. Ez már egy másik forradalom lett, amit a következő részben fogunk feldolgozni.
A cikk alapjául szolgált a L’Equipe Explore anyaga.