Máté Gábor: Lement a függöny, felment a függöny

Bukta Imre-kiállítással, húslevessel és velőscsonttal hangolódtam a magyar idő szerint délutáni vb-döntőre. A főpincér lázban égett, minden távozótól megkérdezte, a meccsre sietnek-e haza, és kinek drukkol a fizető vendég. Sajnálatát fejezte ki ugyanakkor, hogy dolgoznia kell. És valóban egy árva tévékészüléket sem fedeztem fel a vendéglátóipari egységben.

Taxival igyekeztünk haza, hozzátartozóm ügyet sem vetett a világeseményre, többszöri felszólításom ellenére a kanapén elnyúlva a mobilján olvasgatott, míg én elhelyezkedtem a kijelölt ülőalkalmatosságba, és néztem. Volt mit.

Az általam látott döntők – márpedig 1966 óta mindegyiket láttam – egyik, ha nem a legizgalmasabb találkozója zajlott.

Annak ellenére, hogy az első 78 perc olyan argentin fölényt hozott, amire nem számítottam.

Elfogadom a tv-stúdióban elhangzott magyarázatot, miszerint Scaloni azzal, hogy Di Maríát bal szélre helyezte, megzavarta a francia felállást. (Megjegyzem, Di Maríát már volt szerencsém bal oldalon pocsékul focizni látni.) Nyilván Koundé kényszer jobbhátvéd, jobban szeret és tud középen játszani, Dembélé pedig csak kereste önmagát. Nemcsak ezalatt, hanem az egész küzdelemsorozatban. Hasznosabb volt a szállodában, ahol állítólag gyömbéres mézes teával szolgálta ki betegeskedő társait. Ráadásul megsimította Di María hátát a 16-oson belül, mire az argentin csatár azonnal összeesett, és, úgymond, kiharcolt egy tizenegyest. Remélem, Gvardiol látta az esetet, és tanul belőle, hogyan kell elesni. Messi pedig nem idegeskedett Llorissal szemben. Miért is idegeskedett volna, hiszen a francia kapus cseppet sem mestere a büntetők hárításának. Ez a hosszabbítás után bőven bebizonyosodott.

Tény, ami tény, a gallok passzolni sem tudtak rendesen. Arra gyanakodtam, hogy

a reteráton töltött vírusos napjaik jócskán elgyengítették a betegségükből felépülőket.

És Dembélé teái arra már nem voltak jók, hogy elegendő energiát is adjanak nekik a végső küzdelemhez. Kábé úgy játszottak a franciák, mint a magyar csapat Mexikóban a szovjetek ellen. Jött még egy Di María-gól, káprázatos támadás után – Messi, Álvarez, Mac Allister –, utóbbi mesterien bead, és Di María gólt lő. Elég egyszerű, így leírva is.

Dembélé és Giroud már az első félidőben elhagyja a pályát. Valamit nyilván tennie kellett a francia szövetségi kapitánynak segítőjével együtt, akivel többnyire elképedve nézték, hogy szétfocizzák őket a dél-amerikaiak. Szóval várni kellett 78 percet, amikor hatni kezdett a vitamin Mbappéra, és elkezdett tehetségéhez méltón focizni. Meg sem állt a mesterhármasig. Kétszer is egyenlített Franciaország. Először 2-2, majd a hosszabbításban 3-3 lett az állás.

A hosszabbítás első félidejét még itthon élveztem végig, de indulnom kellett a munkahelyemre, így a mobil applikáción az utcán igyekezve követtem az eseményeket. A tizenegyeseknél már a színházban voltam, ahol az esti előadás résztvevői egyértelműen Messiért szorítottak. Nem csupán ezért kellett drukkolni, hanem azért is, hogy a tizenegyesek ne húzódjanak el a végtelenségig. Legyen győztes még 7 óra előtt, hogy kezdődhessék az előadás. Ez volt a színház és a közönség érdeke is. Hírét vettük ugyanis, hogy a nézőink az előcsarnokban is okostelefonjaikon ezt a párbajt figyelték, és félő volt, be se jönnek a nézőtérre, míg vége nincs az egésznek. De hála elsősorban Emiliano Martíneznek 7 óra után pár perccel felmehetett a függöny: Coman labdáját kifogta. Ezt megelőzően Tchouaméni mellé lőtt, megjegyzendő, látszott rajta, hogy elbénázza, már ahogy a 16-os felé közeledett elhatalmasodott rajta a kétségbeesés.

Az argentinok pedig professzionális módon végezték a dolgukat. (Tény, Mbappé három 11-est is lőtt a mérkőzés alatt és mindhárom lövése védhetetlen volt; nem mindennapi képesség, profizmus és idegrendszer.)

Messi, úgymond, megkoronázta pályafutását. Végre világbajnok lett.

A meccs utáni emlegetésekben Maradona is győzött. Mosolyog, meg tudj’ isten, mit csinál még az égben.

Visszatérve foglalkozzunk idehaza azzal is, ami a labdarúgástól teljesen független: irány Óbuda, Godot Kortárs Művészeti Intézet, Bukta Imre.