Még mindig jobb bronzérmet nyerni, mint a döntőben kikapni, és ezüstéremmel hazatérni. Ez az elfogadott szólam már a meccs előtt és utána is igaznak tűnik.
Tehát Horvátország lehet boldogabb. Marokkó sem boldogtalan talán, hiszen nem kis dolog afrikai csapatként az elődöntőbe jutni. Pluszban még, ugye, az arab világ követeként. Tehát nagy baj nem történt, színvonalas játék jellemezte a találkozót, benne volt a gól, akár a további gólok is a kilencven percben. Biztató volt, hogy alig indult el az összecsapás, Gvardiol – akinek az ára az elmúlt napokban tovább emelkedett, már százhuszonvalahány millióba kerül – máris gólt fejelt, ráadásul arcvédő maszkban.
Hát nem tudom.
És volt egy-két év, amikor a levegőben lógott, hogy egészségügyi okokból betiltják. Sőt úgy szól a verdikt, hogy Nagy-Britanniában a 12 évnél fiatalabb futballpalánták az edzéseken nem gyakorolhatják a fejelést. (Persze, ha nem gyakorolják, hogyan tudnak majd jól fejelni az éles meccseken?) A gyakori fejelés agyi traumát okoz ugyanis, azt olvasom, elég csak hússzor a labdába fejelni, a memóriateljesítmény a felére csökken.
Tehát az is lehet, hogy a 20 éves védőjátékos arra emlékszik, hogy megnyerték a bronzmeccset, de arra nem, hogy övé volt az első gól, sőt ő szabálytalankodott a marokkóiak egyenlítő gólja előtt. Ehhez jön még az arcvédő maszk, amit azért hord, mert egy német bajnokin eltört az orra. Nem tudom. Ha rajtam lenne egy ilyen orrvédő-felszerelés, kedvem lenne-e kockáztatni egy újabb törést, hiszen kétségkívül pár centin múlik, hogy a bőrgolyó odaér-e az orromhoz vagy sem. Szóval nem mindennapi vakmerőség lehetett a részéről egyáltalán részt venni a világbajnokságon, hát még fejelni, hát még az esemény felfedezettjének lenni oly módon, hogy állandóan viselnie kell ezt a maskarát. Lassan dupla annyiba kerül a kivásárlási ára, mint másfél hónappal ezelőtt, mindez 20 évesen. Én Koltai Róbert Csocsó című filmjében fejeltem utoljára, mit mondjak, nem volt kellemes.
