Sok érdekességet nem tartalmazó első félóra után egy szabálytalanságnak kinéző dolog a tizenhatoson belül. Livakovic, a tizenegyesölő kapus és Messi néz farkasszemet. Utóbbi bevágja, mentálisan rendben van, védhetetlen volt. Így kell tizenegyest rúgni. Drukkoltam is az argentin kapitánynak. A csapatának nem, de a horvátoknak sem. Abszolút semleges maradtam; megpróbálom feloldani ezt az ellentmondást:
Nem felejtem el nekik – persze, elfelejtem, és utána kellene néznem –, hogy ’78-ban mi történt, hogy ment le a pályáról Törőcsik és Nyilasi. Később, hogy a peruiaknak annyi gólt lőttek, amennyi a továbbjutáshoz kellett. És hogy milyen volt a politikai helyzet. És nem felejtem el Argentínának a ’86-os vb-n Maradona csalását sem, az angolok elleni kézilabdát. (Még akkor sem, ha pár perccel később valószínűsíthetően az összes világbajnokság legszebb gólját lőtte ez a svindler.) Mindez épp elég ahhoz, hogy ne szeressem Argentínát. De Messi, az Messi.
Barcelona-szimpatizánsként, azt hiszem, az edzőmérkőzéseket leszámítva minden meccsét láttam. Csodáltam, vagy talán inkább élveztem azt, amit a pályán művelt. Még akkor is így van/volt ez, ha némiképp ő maga úgyszintén tehetett arról, hogy a Barcelona mélyrepülésbe kezdett. Nem tudhatjuk, miféle anyagi ez meg az húzódik a történet mögött. Vagy amennyit tudhatunk, arról jobb azt gondolni, nem is szeretnénk ennél többet tudni. Megjegyzem továbbá, hogy Messi, úgy tűnik, felnőtt csapatkapitányi feladataihoz, láthatóan egyben tartja a társait, még nyilatkozik is a mérkőzések után a kamerák előtt, ami régebben egyáltalán nem volt szokása. Nem mintha különösebb élmény lenne őt hallgatni, és nem mintha bármi olyat mondana, amit bárki más nem ugyanígy mondana. Isten, a szurkolók és a család segítsége, akik szerencsére ott vannak vele.
