Máté Gábor: Ezen is túlvagyunk

Hideg eső esett délután és ugyanez az időjárás kényszerítette bekucorodásra este is a budapestit.

Kicsit aludtam, még mielőtt bekapcsoltam volna hűséges készülékemet, hogy megnézzem a Marokkó–Portugália labdarúgó-mérkőzést. Alvással védekeztem az esetleges későbbi történések, illetve nem történések ellen. Valami focihoz hasonló dolog zajlott a jóval melegebb helyszínen, már-már elviselhetetlen fülsiketítő füttyszóban, ami majdnem végig kísérte a találkozót, mert szinte végig a portugáloknál volt a labda, a stadion pedig, ahogy azt várni lehetett, tele arabbal.

Ugyanolyan szenvedéllyel nézték kedvenceik rakkolását, mint ahogy a rakkolók rakkoltak.

Ezzel együtt tévedés lenne azt állítani, hogy ez az egész esemény olyan lett volna, mint a pénteki Horvátország–Brazília meccs. Ha a többnyire szakállas és kopasz fiatalemberekből álló válogatott megszerezte a labdát, villámgyorsan megindult az ellenfél kapuja felé. Ezt méltányoltam, az egyik ilyen megindulásból en-Nesziri pompás gólt fejelt. Ahogy vártam, a Portugália–Svájc hősének, a mesterhármast szerző Goncalo Ramosnak motívuma is alig volt. Ronaldo ezt hősiesen viselte a kispadon, ahogyan azt az ezernyi kamera egyike több ízben előzékenyen meg is mutatta. A marokkói gól után árulkodó volt a grimasza is, „azt hiszem, kikaptunk” – ez volt az arcára írva a 42. percben. Pedig még hátra volt minimum egy félidő. Később focizhatott is, lelkesen vetette bele magát a hiábavaló küzdelembe. Láthattuk azután sírva levonulni. Talán megfordult a fejében, hogy többre jutott volna a csapata, ha végig a pályán van. Az egész mérkőzés olyan volt, mint egy film, amelynek – történhetett bármi – Cristiano Ronaldo a főszereplője. A vesztesek a pályán mutatták ki kétségbeesésüket, a hős, hogy ne lássa a stadion közönsége, az öltözőbe igyekezett, hogy a tévénézők milliárdjai vele foglalkozzanak. Inkább vele, mintha az egész bánatot einstandolta volna a többiektől. Búcsút vettünk tehát egy fenoméntól. És rémülten gondolhattunk egy esetleges marokkói-horvát döntőre, amely, mintegy múlni nem akaró fejfájás közeledik a focirajongók népes gyülekezete felé.

Este – azután – felvételről láthattam egy focimeccset, a franciák játszottak az angolokkal, talán az angolok a franciákkal többször, az eredmény azonban a gall kakasosok győzelmét hozta. Volt ott minden, ami a futball sava-borsa. Meg nem adott, két megadott tizenegyes az angoloknak. Kane, aki példásan működött az egész meccs folyamán, hatalmas drámát élhetett át, amikor az égbe lőtte a másodikat. Megítélésem szerint Griezmann volt a mezőny legjobbja – mint ahogy a lengyelek ellen is ő látott a legjobban a pályán, csak hát a gólszerző Mbappé akkor elvitte a show-t –, de a győztes gólt a végig veszélyesen játszó Giroud fejelte. Igaz, Griezmann tűpontos beadásából. Az első gólpasszt is ő adta, bár arra nem számíthatott, hogy Tchouaméni 26 méterről gondolkodás nélkül kapura lő. Mbappé leginkább azzal vétette magát észre, hogy a második gól utáni örömét úgy fejezte ki, hogy többször fülön paskolta a gólt fejelő Giroud-t.

Gondolom, a meccs hőse az éjszakát a katari fül-orr-gégészeten töltötte.

Továbbá az sem váltott ki bennem szimpátiát, hogy Kane elhibázott büntetője után Mbappé nem átallotta undorító vigyorát megosztani a nagyvilággal.

Mindenesetre fordulatos egy este volt. Semmi sem hiányzott. Fejelt, akinek fejelnie kellett, cselezett, aki cselezni akart, szerelt, akinek ez volt a feladata, estek és keltek mindahányan, a kapusok védtek, amikor megtehették, ahogyan az már egy valamire való labdarúgó-mérkőzésen lenni szokott. Mindkét csapat győzelemre tört, nem gondolták, hogy a 90 perc arra való, hogy a pettyes véletlenül se kerüljön a kapuba.

Éjfél után nem sokkal állítottam le a felvételt, és hogy még történjen velem valami, sebtében megtekintettem a szintén felvett vízilabda Magyar Kupa-döntőt. Hm. Megnyaltam a szájam szélét. Ennek is volt sava és borsa is.