Hideg eső esett délután és ugyanez az időjárás kényszerítette bekucorodásra este is a budapestit.
Kicsit aludtam, még mielőtt bekapcsoltam volna hűséges készülékemet, hogy megnézzem a Marokkó–Portugália labdarúgó-mérkőzést. Alvással védekeztem az esetleges későbbi történések, illetve nem történések ellen. Valami focihoz hasonló dolog zajlott a jóval melegebb helyszínen, már-már elviselhetetlen fülsiketítő füttyszóban, ami majdnem végig kísérte a találkozót, mert szinte végig a portugáloknál volt a labda, a stadion pedig, ahogy azt várni lehetett, tele arabbal.
Ezzel együtt tévedés lenne azt állítani, hogy ez az egész esemény olyan lett volna, mint a pénteki Horvátország–Brazília meccs. Ha a többnyire szakállas és kopasz fiatalemberekből álló válogatott megszerezte a labdát, villámgyorsan megindult az ellenfél kapuja felé. Ezt méltányoltam, az egyik ilyen megindulásból en-Nesziri pompás gólt fejelt. Ahogy vártam, a Portugália–Svájc hősének, a mesterhármast szerző Goncalo Ramosnak motívuma is alig volt. Ronaldo ezt hősiesen viselte a kispadon, ahogyan azt az ezernyi kamera egyike több ízben előzékenyen meg is mutatta. A marokkói gól után árulkodó volt a grimasza is, „azt hiszem, kikaptunk” – ez volt az arcára írva a 42. percben. Pedig még hátra volt minimum egy félidő. Később focizhatott is, lelkesen vetette bele magát a hiábavaló küzdelembe. Láthattuk azután sírva levonulni. Talán megfordult a fejében, hogy többre jutott volna a csapata, ha végig a pályán van. Az egész mérkőzés olyan volt, mint egy film, amelynek – történhetett bármi – Cristiano Ronaldo a főszereplője. A vesztesek a pályán mutatták ki kétségbeesésüket, a hős, hogy ne lássa a stadion közönsége, az öltözőbe igyekezett, hogy a tévénézők milliárdjai vele foglalkozzanak. Inkább vele, mintha az egész bánatot einstandolta volna a többiektől. Búcsút vettünk tehát egy fenoméntól. És rémülten gondolhattunk egy esetleges marokkói-horvát döntőre, amely, mintegy múlni nem akaró fejfájás közeledik a focirajongók népes gyülekezete felé.
