Az európai topligákban dől el, ki lesz a világbajnok

Melyik, a 2022-es világbajnokság résztvevői közé tartozó válogatott kezdőcsapatát látjuk, a játékosok klubcsapataival felírva?

Sevilla – PSG, West Ham United, Besiktas, Bayern München – Angers, Fiorentina, Standard Liege – Chelsea, Sevilla, Angers.

Lehet, hogy kell egy kis gondolkodási idő, ám sokan valószínűleg rájönnek, hogy ez a vb-negyeddöntős marokkói együttes kezdőcsapata volt a Spanyolország elleni, sikerrel megvívott mérkőzésen. Bár Valid Regragui keretében vannak otthon szereplők is – mindannyian a szövetségi kapitány volt klubcsapatának, azaz a Vidadnak a játékosai –, de ez a marokkói csapat éppannyira afrikai, mint európai, szűkítve nyugat-európai csúcstermék.

Sőt, trénere – az első afrikai szakember, aki nyolc közé vezetett egy afrikai válogatottat – is Franciaországban született, illetve profiskodott.

A keret több mint fele – 14 játékos – nem Marokkóban született, 16 futballista Nyugat-Európában nőtt fel és kapott képzést, 19-en már 23 éves korukra az öreg kontinens futballközpontjaiban szerepeltek. A kiterjedt diaszpórájára építő, de központi akadémiáján (VI. Mohammed Akadémia) keresztül több helyi születésű játékost is erős bajnokságokba juttató marokkói futball nagy menetelését hozta a 2022-es torna. Példáján jól látjuk a labdarúgás globalizációját és erőkoncentrációját is.

Lássunk egy másik példát! Az 1982-es tornán szemet gyönyörködtető játékkal előrukkoló brazil együttesnek csupán két külföldön profiskodó játékosa volt. Az 1994-es világbajnok brazil válogatottban pont annyi otthon játszó labdarúgó volt, mint légiós. A 2002-es világbajnok együttes nagy sztárjai mind Európában futballoztak, ám több kerettag állt brazil klub alkalmazásában (13), mint európai klubéban (10).

Az idei, 26 fős brazil keretbe csupán 3 otthon játszó fért be: a harmadik számú kapus Weverton, illetve az egyaránt kiegészítő embernek számító Éverton Ribeiro és Pedro. Hárman együttvéve 74 percet kaptak eddig a vébén. A veterán Dani Alves Mexikóban légióskodik, mindenki más európai topligában – Angliában, Spanyolországban, Olaszországban vagy Franciaországban.

Ez még aligha kelt meglepetést. De ha az összes, a katari vébé negyeddöntőjébe jutott válogatott keretét megvizsgáljuk, akkor olyan kis helyre összpontosuló erőkoncentrációt látunk, mint soha korábban.

A nyolc között ráadásul nincs ott három topligás ország válogatottja (Olaszország ki sem jutott, Németország a csoportkörben, Spanyolország a nyolcaddöntőben esett ki), és ennek ellenére a kerettagok több mint 86 százaléka az öt topligában (Anglia, Spanyolország, Németország, Olaszország, Franciaország), illetve az erősorrendben utána következő három nagy nyugat-európai bajnokságban (Portugália, Hollandia, Belgium) futballozik. A negyeddöntőben érdekelt játékosok háromnegyede a klasszikus topligákban szerepel.

Mindez úgy történik, hogy a nyolc között van meglepetéscsapat (Marokkó) és nagyon erős, de nem a legnagyobb futballhatalmak közé tartozó válogatott (Horvátország), és közben több, teljes topligás kerettel rendelkező válogatott pedig kiesett vagy ki sem jutott. Nem csak ebben láthatjuk az erőkoncentrációt: a világbajnokságra nevezett játékosok 73 százaléka Európában játszik, a 832 labdarúgó hajszálnyival több, mint 50 százaléka az öt topligában profiskodik.

„Míg a világbajnokságra 55 bajnokság ad játékost, az öt topligában futballozik a tornára nevezettek 50,3 százaléka. Nem meglepő módon az angol, spanyol, olasz, francia és német élvonal az öt legjobban fizető labdarúgóliga a világon (…) A világtérkép tökéletesen illusztrálja a játékoskoncentrációt Európában” – állapítja meg a nemzetközi futballkutató intézet (CIES) egy kutatásában.

Nyugat-Európa öt legnagyobb és három majdnem topligás bajnoksága szerte a világból vonzza a futballistákat, hiszen itt koncentrálódik a pénz, illetve a tudás. Aki igazán sokra akarja vinni, az jó eséllyel ide igazol, bárhol is született. Az öt topliga (és pláne a piramis csúcsán álló szuperklubok szűk köre) minden nagyravágyó játékos célja; Hollandia, Belgium vagy Portugália pedig a legjobb ugródeszkát jelenti a topligák felé. Az erőkoncentrációnak van még egy, kevesebbet említett vetülete is, ez a CIES a héten publikált kutatásából látszik. A vb-re nevezett játékosok jó része 23 éves korára már megfordult az angol, spanyol, német, olasz, francia, portugál, holland vagy belga első, illetve másodosztályban, illetve az említett országok futballpiramisának alacsonyabb szintjein.

Tehát a világbajnokságon szereplőket tekintve az egyik leggyakoribb életút a topligás, vagy topliga-közeli képzés, és európai profikarrier. A Premier League 26, a Bundesliga 25, a La Liga 23, a Ligue 1 21, az Eredivisie és a Pro League 20–20, a Championship és a Serie A 19–19, a spanyol harmadosztály 17, a portugál bajnokság 16 válogatottat látott el játékossal nevelőligaként. A nevelőklubok világtérképe is megmutatja, hogy mennyire Európa körül forog az elitfutball.

A legnagyobb európai klubok szerte a világból megpróbálják magukhoz csábítani a tehetségeket, minél korábban, annál jobb. Lehet, hogy ezek a fiatalok nem törnek be az első csapatba, de olyan képzést kapnak, amellyel a legmagasabb szinten is megállhatják a helyüket. Európa nagy árnyéka borul a többi földrészre – állapítja meg a New York Times riportja. A globális futballkultúrában minden az öt európai topliga irányába vezet, s már a képzés során is minden a nagyok igényeit elégíti ki. Az, hogy mennyi játékost sikerül ezekbe az erőközpontokba eljuttatni, meghatározza egy válogatott sikerességét a világbajnoki kvalifikáció során, majd magán a világbajnokságon. Az erőközpontok gravitációs mezeje még a legnagyobb latin-amerikai futballkultúrákra is rendkívül erős hatással van.

„A játékosaink manapság 18–21 éves koruk között, vagy korábban elhagyják az országot. Már a képzésük végét is Európában kapják meg. Harminc-negyven éve a grund, a strandfoci és a kispályás foci volt a legfontosabb eleme a képzésnek.

Természetes, intuitív, ösztönös volt a foci. A mai realitás teljesen más, a közeg sokkal kontrolláltabb. Mindenben megmutatkozik az európai befolyás

– mondta a New York Timesnak a vb-ezüstérmes brazil futballista, a jelenleg játékos-megfigyelőként dolgozó César Sampaio.

Közben a válogatottakban egyre több a diaszpórából hazahívott vagy honosított, nagy eséllyel elitképzést kapott játékos. A CIES megállapítása szerint a 15 és 21 éves koruk között külhonban nevelkedett futballisták több mint fele migráns szülők gyermeke, akit visszacsábított az anyaország szövetsége. Hiszen e szövetségekben – mint amilyen a marokkói – tisztában vannak azzal, hogy a legmagasabb szintű képzést kapott játékosok hazahozatala versenyelőnyt jelent. Minden válogatott érdeke az, hogy egyre több futballistát juttasson el a topligákba vagy azok közelébe, illetve profitáljon az elitképzést kapott játékosokból.

Adódik a kérdés, hogy vajon ez a topligás erő- és tehetségkoncentráció látszik-e a csapatok játékán, akár felülírva a nemzeti futballhagyományokat? A FIFA elemzőcsoportja szerint elképzelhető, hogy igen a válasz.

A 2018-as tornához képest harmadával csökkent az egy az egy elleni játékok száma, bár a dél-amerikai zóna csapatai sokkal többet próbálkoznak ilyen megmozdulásokkal, mint az európaiak.

A dél-amerikai válogatottak játékosai korai nevelésüket többnyire még otthon kapják, és csak ezt követően kerülnek európai csapatokhoz. Ahogy Arsene Wenger megállapította: nekik kicsit természetesebben jön a csel és az egy az egy elleni játék, mint a passz. A szintén az elemzőcsapattal dolgozó Jürgen Klinsmann hasonlóképpen vélekedett.

„Úgy gondolom, hogy az elmúlt tíz évben Európában érvényesült egy trend: nagyon gyors, egy-kétérintős filozófiára tanították a fiatal játékosokat. Arra tanították őket, hogy passzoljanak gyorsan, aztán mozogjanak el, és tartsák a labdát. Viszont ha erre irányul a fókusz, akkor az egy kicsit elvehet a játékosok cselezési képességeiből. Pedig amikor egy nagyon kompakt védővonallal találkozik a csapat, akkor azokra a játékosokra szokás támaszkodni, akik felvállalják az egy az egy elleni párharcokat. Ez oktatás kérdése. A dél-amerikaiak nem véletlenül vezetik ebben a statisztikákat – ők így közelítik meg a futballt” – mondta Klinsmann.

Márpedig nagyon kompakt védekező formációkkal és jól védekező csapatokkal bőséggel lehet találkozni a világbajnokságon, lásd Marokkót. Wenger egyik megállapítása szerint a pálya közepén már nem hogy ziccert, de normális távolságban lövőhelyzetet is alig lehet kialakítani, a tornán a „veszélyteremtő” zóna a szélekre tolódott.

Összegezzünk! A 2022-es világbajnokság negyeddöntőjébe jutott válogatottak keretében minden korábbinál erősebb koncentrációt látunk: sosem játszott a labdarúgók ekkora hányada a nyolc legerősebb európai bajnokságban; közben az összes, a tornára nevezett játékos majdnem háromnegyede Európában, több mint fele az öt topligában futballozik.

Az erő- és tudásösszpontosulás már fiatal korban is érezhető, a vb-re nevezett játékosok jó része már 23 éves kora előtt belekóstolt az európai topfutballba. A nemzeti szövetségek általában akkor tudnak jó válogatottat építeni, ha egy erős gerincet össze tudnak állítani a legjobb európai bajnokságokban edződő játékosokból, illetve mindent megtesznek azért, hogy hazahívják a diaszpórából az elit nevelést kapott labdarúgókat.

Mindez a játékon is nyomot hagy – ha a résztvevők közül nagyon sokan tanulnak az európai labdarúgás erőközpontjaiban, az a védekezésen (rendkívül szervezett csapatvédekezés, kompakt blokkok) és támadójátékon (proaktív, az amerikaiak kivételével inkább passzközpontú megközelítés) is meglátszódhat. Ilyen szempontból még a világbajnokság meglepetéscsapatának számító marokkói együttes is futballglobalizációs termék.