Kezdjük rögtön azzal, hogy minden összehasonlítás hülyeség.
Ha akarom, egy véletlenszerűen kiválasztott ember és a római pápa között is lehet találni párhuzamot, és jó hideg olvasás-technikával el lehet adni az egészet úgy, mint az asztrológiát vagy a tenyérjóslást. Magyari Péter is „csak” a szatíra műfaján keresztül tudott hosszú bekezdéseken keresztül párhuzamot vonni közte és Gyurta Dani között.
Olivier Giroud és Szalai Ádám pályafutásai – néhány klub- és válogatott meccsen kívül – olyanok mint két párhuzamos egyenes a síkban, sosem fonódtak egybe, sosem találkoztak egymással huzamosabb ideig és teljesen más körökben tanulták a futballt. Van viszont köztük több hasonlóság, ami miatt rokonlelkeknek számítanak. Az adottságaik hasonlóan formálták a személyiségüket, a történeteik pedig visszatükrözik azt, hogy hogyan viszonyulunk napjaink labdarúgásához.
Sokáig sem Olivier Giroud-t, sem Szalai Ádámot nem szerette a nagyközönség. Giroud-t egy évtizeden keresztül csatár társához, Karim Benzemához hasonlították, ami céltalan méricskélésekhez és parttalan vitákhoz vezetett. Benzema az volt, ami Olivier Giroud nem: egy mozgékony csatár, egy labdaművész, aki lélekben irányítónak érezte magát, és aki az évek alatt még egy Aranylabda-díjig is felküzdötte magát. „A franciák nem szeretik a magas, nagy darab csatárokat, ezeket nem szoktuk kedvelni” – mondta Raymond Domenech, akinek a szemében Giroud nem volt több egy újjászületett nyugatnémet csatárnál a ’80-as évekből. Amikor pár éve legnagyobb francia napilap dokumentumfilmet készített Giroud-ról, a filmnek „Le mal-aimé” (A megvetett) címet adta. Szalai Ádám esetében elég csak visszapörgetni a Trollfoci archívumát és megvan a teljes kortünet.
