1. A háttérben meghúzódó politikai szál (Szerbia, Dánia)
Két válogatottnak drukkoltam igazán: az oroszoknak (Szerbia) és a woke-oknak (Dánia). Mindkét csapat csúnyán leszerepelt. A dánok olyan vérszegény és lélektelen futball mutattak, ami totális kontrasztban állt a tavalyi Európa-bajnokságon látott vivid játékukkal. Mintha leszedálták volna őket. Eriksen kényelmesen pofozgatta maga előtt a labdát, mint egy lusta macska kiadós vacsora után. Rossz volt nézni, ahogy Leckie megforgatta-bekötényezte Maehlét, egyedül Cornelius hozta a szokásos Serie B-formáját, csakhogy ez egy világbajnokság volt. A szerbeket is mindenki sötét lónak tekintette, de újfent csak az alkalmatlanságukat bizonyították be. Évek óta mindenki a sziporkázó támadófocijukról beszél (joggal), most viszont kiderült, hogy közben védelmük nincs (3 meccs, 8 bekapott gól). A rég hiányolt – és végre megtalálni vélt – csapategységükről meg annyit, hogy a mindent eldöntő csoportmeccs előtt azzal lett tele a sajtó, ki kinek a feleségével feküdt le. Egy mondatot megér még a háttérben meghúzódó politikai szál is. Hjulmand kapitány nyilatkozata megerősíti azt a tényt, hogy nemcsak a dán küldöttség, hanem a dán labdarúgók is csak félszívvel voltak ott a vb-n.
A szerbek pedig leginkább egy Koszovó létét tagadó zászlóval keltettek feltűnést, ennél veszélyesebb dolgot nem nagyon csináltak Katarban. (És ha már politika: leginkább az iráni focistákat sajnálom, akiket egy hét alatt mindenki megutált a hazájukban, először azért, mert nem énekelték a himnuszt, aztán meg azért, mert végül mégis elénekelték azt.)
2. Mi történt a németekkel?
A jobboldali sajtó kárörvendéssel fogadta Németország kiesését, szinte kész tényként kezelve azt, hogy ennek politikai okai vannak. A szivárványos ideológia megfertőzte az eredeti német identitást, a németekből emiatt eltűnt a győztes mentalitás, hiányzik az igazi német szellemiség, felhígultak, akaratgyengék, és a többi. A gyilkos ösztön hiánya valóban feltűnő, bár azt hirtelen nem látom, hogy az LMBTQ-lobbinak mi köze a meccsenként kihagyott öt-tíz ziccerhez. Nem túlzás: Japán és Costa Rica ellen akár hét-nyolc góllal is nyerhettek volna a németek (Costa Ricával szemben csak a második félidőben a négy gól mellett lőttek három kapufát is, a várhatógól-mutatójuk 6 fölötti volt.) Ha csupán a számokat nézzük, a németek valóban kiemelkedően teljesítettek a tornán, a kiesésüket el lehetne intézni azzal, hogy pechjük volt, csakhogy a legutóbbi három világversenyükön is leszerepeltek. A 2018-as vb-n sem élték túl a csoportkört, a tavalyi Eb-n a legjobb tizenhat között búcsúztak, az idei Nemzetek Ligája-sorozatban pedig mindössze egy meccset tudtak megnyerni a hatból. Flick kapitány szerint alapjaiban kell újjászervezni a német futballt, ami a kétezres évek elején egyszer már sikerült – ráadásul akkor a német labdarúgástól idegen hatások beépítésével. A keret összetétele akkor változott meg először igazán: a robotolós német játékosok mellé a bevándorlók fiatal generációjának képviselői is bekerültek, működőképes mixet hozva létre. Most többen emlegették a keret rossz összetételét. A belső középpályás poszt mindig a németek erőssége volt, ezúttal mindössze három játékos (Gündogan, Goretzka, Kimmich – utóbbi Costa Rica ellen jobbhátvédként szerepelt) volt az egész keretben ezekre a posztokra.
És bár sokan azt gondolhatják, hogy Németország most már biztos elindul felfelé, az olaszok példája intő jel lehet. Olaszország a 2006-os világbajnoki győzelem után kétszer is a csoportkörben búcsúzott (ahogy ez most a németekkel is megtörtént a 2014-es cím megnyerése óta), majd a legutolsó két vb-re már ki sem jutott…
