Sejtettem, hogy Japánnal a találkozó nem lesz sétagalopp. Elhittem, hogy Busquets és Gavi nélkül állnak majd fel a spanyolok, és innen, a fotelomból figyelmeztettem Luis Enriquét, hogy nem szabad nagyképűsködni, tanácsos lesz a lehető legjobb összeállításban felállni, a japánok azok japánok. A középpálya maradt, de a védelmet és a csatársort enyhén megkeverte, Morata góljáig úgy tűnt, hogy ez működik is. Na, de azután.
A kelet-ázsiaiak az eredményt tekintve ugyanúgy győztek, mint a németek ellen. Mondhatni, megérdemelten nyerték a csoportot. Nem lehetett számítani erre, de akik legyőznek hasonló arányban két világbajnokot – noha egyik csapat sem azonos a valahai világbajnokkal, így semmi értelme ennek a közbevetésnek –, azok nem véletlenül állnak ott, ahol állnak.
Unai Simónra nyilvánvalóan ráállt a teljes csatársor, a labdazsonglőrnek nem nevezhető kapus már az első félidőben majdnem becselezte magát a saját kapujába; jó ötletnek tűnt tehát arra figyelni, hogy valaki mindig legyen a közelében, és kényszerítse hibára. Fényes elgondolás.
Az öltözőben maradt spanyolok úgy maradtak. Semmi remény nem volt arra, hogy a labdabirtoklással el lehet jutni az ellenfél gólvonalán túlra. (Jut eszembe, vonal. Azért az elég érdekes a VAR részéről, hogy több kameraállásból látható, a labda átjut teljes terjedelmével egy felfestett vonalon, de addig keresnek a felvételek között, míg legalább egynél inkább úgy tűnik, hogy mégsem, és ezt fogadják el bizonyítékként. Ezzel nem azt állítom, hogy igazságtalanság történt.)
